Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Amikor ezeket a sorokat írom, még sötét felhők borítják az eget és időnként ónos eső töri le a fák ágait, de azért már a közeledő tavasz ízét is érezni néha a levegőben – s nekem abban a kellemes élményben volt részem, hogy egy „tavaszi kóstolón” vehettem részt. Azokat a fogásokat ízlelgethettem, amelyek a következő idényben szerepelnek majd az étlapon. Ezekben különféle zöldségek ízei domináltak. A répa, a karalábé, a zeller, a spenót és a tavasz királynője, a spárga jellemezte az ételeket, ezek szelíd, friss ízei a legvonzóbbak a tél után. A magyar konyha történetében tallózva jó néhány zöldséges, tavaszias fogást találtam, például a Karalábé fejéren fojtva elnevezésű receptet egy két évszázaddal ezelőtt írt szakácskönyvben. Eszerint „vagdalj el meghámozott karalábét késfoknyi vastagságú szeletekre, szúrj belőlük ki apró karikákat, fojtsd be zsírba egy kis aprított zöld petrezselymet, adj hozzá több ízben egy kevés levest, hogy puha legyen s még fejér is maradjon. Fojts be azután zsírba két vagy három darab tisztított s darabokra vágott csirkét, hints reá egy kis lisztet, s ha megpergelődött, önts hozzá annyi levest, hogy elegendő sűrű legyen. Főzd szerecsendió virággal mindaddig, míg a csirkék puhák nem lesznek, azután add hozzá a karalábét egy kanál tejfellel együtt, s ha már jó puha, tálald a karalábét a tál közepére, a csirkéket pedig csinosan a szélére.”
A zeller is kitűnő eledel ilyenkor, például sajttal, ahogyan egy régi szakácskönyv javallja: „Megtisztítván s mosván a zellert, főzd meg sós vízben egészen, aztán szeleteld fel karikákra, rakd egy írós vajjal megkent tálra, hints reá vastagon parmezán sajtot, s csipkedj fölébe irós vajat. Asztalra adás előtt egy negyed órára tedd meleg kemencébe, hogy megsárguljon. Akkor adj hozzá elegendő sót és borsot és add asztalra.”
A „tavaszi kóstoló” egyik fogása gyöngytyúkból készült. A finom, könnyű, fehér hús ízét azzal tették markánsabbá, hogy baconszalonnába göngyölve sütötték meg, s bár a szalonnát tálalás előtt eltávolították, az ízét jól megőrizte a gyöngytyúk húsa. Nagy élvezettel fogyasztottam a spenótos-gorgonzola sajtos tölteléket is, amely harmonikusan egészítette ki a göngyöleg ízeit. Közben a magyar történelem egy epizódja is felmerült emlékezetemben. Galeotto Marzio, Mátyás király krónikása a visegrádi palotában rendezett egyik lakoma alkalmából egy „indiai tyúkból” készült ételt említ. Az utókor egy ideig félreértelmezte Galeotto állítását, s azt hitte, hogy pulykát szolgáltak fel Mátyás udvarában. Ám hamarosan kiderült a félreértés, hiszen a pulyka az őshazájából, Mexikóból jóval azután került át Európába, hogy Cortez meghódította az azték birodalmat, így hát nemigen tálalhatták fel a XV. század derekán a visegrádi palotában. Az indiai tyúk valójában gyöngytyúk lehetett, amely már az ókorban jelen volt kontinensünkön. Eredeti hazája Afrika, a rómaiak numidiai vagy karthagói tyúknak nevezték. Galliában nemesítették és tenyésztették, a francia konyhában talán ezért is olyan kedvelt napjainkban is. Készítik töltve, konyakkal flambírozva, Jean Cocteau módjára, de hússalátát is készítenek belőle oly módon, hogy sült húsát salátaágyon, almaszeletekkel és fekete ribiszkével, joghurtos dresszinggel tálalják.
