Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A potyka s általában a halak népszerűsítését másként vagy ötszáz esztendővel korábban elkezdte Joannes Regiomontanus, a nagy königsbergi tudós, akinek művét Heltai Gáspár fordította magyarra Csízió címen, s amelyből megtudjuk, hogy ilyenkor „Februáriusban őrizd meg magadat minden hevesítő ételektől és goromba, nehéz emésztésű húsoktól s inkább halat egyél...”
Legrégibb szakácskönyveinkben egyébként számos kiváló receptet találtam a potyka elkészítésére. A Szakáts mesterségnek könyvecskéje, amelyet 1742-ben adtak ki Nagyszombatban, például ilyeténképpen adja meg a ponty „Zöld lével” való elkészítésének receptjét: „Tedd fel a halat tiszta vízben, egy marok petreselyem levéllel főzd meg, aztán vedd-ki a petreselyem levelet és mosárban törd meg, verd által a szitán a maga levével. Töltsd a halra, forrald fel, só, bors, gyömbér belé: add fel.” Úgyszintén ma is használható volna ugyanennek a XVIII. századi szakácskönyvnek másik receptje is: „Tiszta borssal. Egy tsuporba hasogass szép vékonyan petreselyem gyökeret, metély veres hagymát bőven, tedd fel vízben, jól főzd meg. Tedd belé a halat, főzd meg benne. Azután faolajban pergely egy kis lisztet, töltsd reá. Abba bors, gyömbér, szerecsen-dió virágot és a javát megadván, lapos szeletre add-fel.”
A ponty nemcsak nálunk kedvelt régtől fogva. Szívesen és sokféle formában fogyasztották mindig szomszédaink is. Az 1825-ben megjelent bécsi Habs-Rosner féle Appetit lexikon például valóságos dicshimnuszt zeng a potykáról: „Igen finom páclében, de még kedveltebb fekete lében - írja -, Ragout-nak elkészítve finom ínyencség, sütve felülmúlhatatlanul jóízű, kékre főzve pedig olyan ízletes, hogy a legigényesebb ínyenc is elhallgat a bámulattól. Emennél már csak egy jobb létezik, a ponty teje, amelyet sülve, önálló fogásként is szoktak szervírozni...” és így tovább.
A bécsi konyha egyébként sokféle pontyfogást ismer és készít ma is. Népszerű a többi közt a ponty fekete szósszal, amely úgy készül, hogy vékony csíkokra (julienne-re) vágott petrezselyemgyökeret és zellert, hagymával, sörben főznek, majd a hal vérével, ecettel, vörösborral összekeverik, borssal, babérlevéllel, kakukkfűvel, citromhéjjal ízesítik, aszalt szilvát, mogyorót, fügét adnak hozzá, a főzet felét szitán áttörik, ebben a pontyszeleteket megpárolják. A főzet másik feléhez mandulát, szardellát, kaprot adnak, még egy kevés halvért is adnak hozzá, s készre főzik. A halat ezzel a szósszal és pirított kenyérkockákkal szervírozzák. A „ponty zsidó módra” úgy készül, hogy a halat gyökerekkel, borssal, gyömbérrel, citromhéjjal, szerecsendióval, mazsolával, sóval vízben megfőzik, közben egy kevés ecettel, citromlével „megijesztik”. A főtt haldarabokat kiveszik, tálba rakják, majd ráöntik a főzőlevet, mandulát adnak hozzá és 10 percig állni hagyják. Ha a szósz túlságosan híg, akkor egy tojássárgát adnak hozzá.
Hajdan hazai halaink változatossága sokkal nagyobb volt, mint manapság. A legenda szerint a Tisza mentén szinte háló sem kellett a halfogáshoz - vödörrel lehetett meríteni a vízből, annyi hal élt benne. A Dunában tömérdek viza élt, amely ívni felúszott egészen Bécs fölé. Gáti István a Természet Históriájában a
XVIII. században olyan halakat ír le, amelyeknek már az emlékük is elenyészett, pedig az ő idejében még halászták és fogyasztották őket elődeink. Ír a lepényhalról és a paducról, kecsegéről, vizáról, angolnáról, meg persze pontyról, süllőről, márnáról, harcsáról is.
Sok régi halfajtánk nem él már vizeinkben, de szerencsére a hűséges potyka megmaradt. S ha a halak választéka kibővült is tengeri és egyéb halakkal, amelyek messzi tengerekből, folyókból jutnak el hozzánk - ma is szívesen fogyasztjuk sütve, főve, paprikásan vagy kocsonya formájában, különösen ilyenkor, télvíz idején.
