Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az Antinori borvendéglőbe tértem be ebédelni egy forró nyári napon, s abban a szerencsében volt részem, hogy a halak gazdag választékában, amely az étlapon szerepelt, egyebek közt rombuszhal is volt, amit nem mindig kapni, s amelyet igen kedvelek. Nekem ezzel a nevezetes hallal egyébként igen régen volt első találkozásom: halakról és halételekről írtam valamiféle elmélkedést, s eközben bukkantam Juvenalis szatírájára, ahol leírta egy bizonyos óriási rombuszhal történetét, amelyet Néró császár uralkodása idején fogtak ki a tengerből. A história szerint a hal olyan nagy volt, hogy csak több bárka legénységének egyesült erőfeszítésével sikerült a vízből kiemelni. A halászmester sokáig töprengett, végül arra az elhatározásra jutott, hogy felajánlja a császárnak a csodahalat. Juvenalis finom gúnnyal írta le, hogy milyen fogas problémát okozott a szenátusnak a váratlan ajándék. Szenátorokból álló küldöttség ment a tengerpartra, hogy megszemlélje az óriási állatot, amely jégdarabokkal borítva hegynek tűnt fel. Hosszan tanakodtak az állam bölcsei, hogy mit tegyenek, mert az állat nem fért bele semmiféle tartályba, viszont feldarabolva nem mutathatták be az isteni császárnak, akinek a szemrebbenésétől is rettegtek. Így hát kiadták a parancsot: készítsenek hatalmas új tartályt s egy megfelelő kerekes alkalmatosságon szállítsák a halat Rómába. Arról már nem szól a krónika, hogy a császár végül evett-e a halból, de hát Juvenalis témája valójában nem is a hal volt, hanem a csúszás-mászás, a zsarnoktól való rettegés.
Ami engem illet, én nyomban lelkesen nekifogtam a falatozásnak, mihelyst kihozták a konyhából a frissen sült rombuszhalat. Nagyon ízletesnek bizonyult, brokkoli és más finomságok kíséretében. A halhoz finom bukéjú, száraz fehérbort, Villa Antinori Biancót, utána gyümölcsös, fűszeres orvietói Campograndét kínáltak. Később ittam a nevezetes „szuper-chiantiból” is, amelyet Piero Antinori márki, a bor-dinasztia feje vagy harminc esztendeje oly módon hozott létre, hogy az őshonos San Giovese szőlőt olyan világfajtákkal „házasította”, mint a Cabernet Franc és a Cabernet Sauvignon. Az olcsó asztali borból ötcsillagos „Chianti classicót” kreált így, a legelegánsabb, legdrágább vörösborok egyikét.
A „Cantinetta Antinori”-ban egyébként a bor nemcsak italként van jelen, hanem az ételekben is; az olasz konyha általában jeleskedik a borral való főzésben. Olyan fogásai vannak, mint a „Tonno ubriaco”, vagyis „részeges tonhal”, amelynek készítésekor előbb fokhagymát, vöröshagymát és petrezselyemzöldjét pirítanak olívaolajban, majd ebben megsütik mindkét oldalukon a halszeleteket, s végül chiantiban párolják néhány percig. Egy másik boros halétel, a töltött csuka ezzel szemben úgy készül, hogy a zellerből, répából, vöröshagymából, fokhagymából álló töltelékkel tömik meg a vörösborban főtt csukát, majd készre sütik az előmelegített sütőben.
A bor és a hal a magyar ízlés szerint is jól illik egymáshoz, hogy ne mondjam, összetartozik. Ki ne ismerné a régi mondást:, amely szerint „átkozott legyen a hal a harmadik vizében”, mármint az első víz, amelyből kifogták, a második, amelyben megfőzték és a harmadik, amelyet ments'isten innának reá. Ám komolyabbra fordítva a szót: a magyar konyhának jó néhány olyan halétele van, amelynek készítésében a bor számára fontos szerep adódik. Például a ponty hagymás káposztával, amelynek receptjét itt közlöm, vagy a töltött hal, amely pontyból készül oly módon, hogy a megtisztított halat tejbe áztatott zsemléből, vajból, velős csontból kiszedett velőből, reszelt sajtból, gombából, tojássárgájából készített töltelékkel megtöltve sütik meg, citromszeletek és babérlevelek kíséretében, közben száraz fehérborral és saját levével locsolgatják, amíg készre sül. Ugyancsak fehérborral készül a tűzdelt harcsa is, amelyet szalonnával megtűzdelve, szalonnával kibélelt tepsiben sütnek meg karikára vágott vöröshagyma és paradicsom társaságában, s közben a borral locsolgatják. Az utóbbi két fogás egyébként Erdélyből származik, ahol a borral való főzés-sütésnek igen régi hagyománya van.
