Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az első, az apa, eredetileg a Joseph Maréchal névre hallgatott, s e néven Európa egyik leghíresebb szakácsa volt a XIX. század második felében. Egy kis faluban, Hattignyben született 1832-ben, tizenéves korában apja szakácsinasnak adta, s a fiú olyan tehetségesnek bizonyult, hogy csakhamar a francia arisztokrácia kedvelt szakácsa, majd III. Napóleon császár konyhamestere lett. Párizsból néhány év múlva Szentpétervárra került, a cári udvar első séfjeként. Később „átváltott” az osztrák császári udvarhoz, s amikor 1859-ben kitört a lombardiai háború, Albrecht főherceg mellé küldte az udvar, mint konyhavezetőt. Az osztrák hadakat nem sok siker kísérte a háborúban, de Maréchal kiváló kosztjával elbűvölte a főherceget. Valószínűleg ő hívta fel rá Esterházy herceg figyelmét, aki 1863-ban meghívta Pest-Budára. Maréchal rövidnek tervezett „vendégszereplése” olyan jól sikerült, hogy itt marasztalták: maradjon és vállalja el a Nemzeti Kaszinó éttermeinek bérletét. Mivelhogy a „bérlő” a francia konyha egyik legkiválóbb séfje volt, a konyha lett működésének fő színtere. Mint később Gundel Károly feljegyezte róla: „rendkívüli ízlése, finom ínye és találékonysága révén a legtisztább és legfinomabb francia konyha hamisítatlan kultúráját hozta hazánkba, ahová az addig csak Bécsen át és az ottani hatást magában hordozó formájában került. Anélkül, hogy konyhánk veszített volna nemzeti jellegéből, anélkül, hogy szolgai módon átvette volna a francia iskola tanítását, hozzácsiszolta nemcsak a külföldiek ízléséhez, de a hazai közönség igényéhez, élvezeti és emésztési készségéhez.”
A magyar ízléshez alkalmazott francia fogások mellett egymás után születtek olyan kreációi is, mint a kakastaréjjal ékes Marsall máj vagy a jércefilé Marsall módra, amelynek készítésénél az enyhén kivert jércefilékre apróra vagdalt libamájat és szarvasgombát terítenek, a szeleteket hengerré csavarják, sózzák, enyhén borsozzák, majd lisztbe, tojásba, finom zsemlemorzsába hengergetve bundázzák és vajban kisütik. Párolt rizzsel és szarvasgombamártással kerül mindmáig asztalra e kiváló Marsall-fogás.
Amikor az 1867. évi kiegyezés után sor került arra, hogy I. Ferenc Józsefet magyar királlyá koronázzák, Marsall kapta a megtisztelő megbízást, hogy a koronázási bankett étrendjét összeállítsa és a fogások elkészítését, az ételek-italok szervírozását megszervezze. A feladat nagyságára jellemző: Európa legkiválóbb séfjei jöttek Pest-Budára, hogy közreműködjenek a banketten: Lenyra, Clavel, Andrémond, Pilon vettek részt a konyhai műveletekben Marsall vezetése alatt. A koronázási bankett étlapja szerencsére fennmaradt, így tudjuk, hogy például az hors d'oeuvres választékában magyar libamáj kaviárral, a húsok közt pedig több „Kotlett Marsall-módra” szerepelt.
Marsall később átadta a Nemzeti Kaszinó bérletét tanítványának, Palkovits Edének, ő maga pedig az akkori Pest legelegánsabb szállodájában, az Angol Királynőben folytatta munkásságát. Legendás hírre tett szert az Angol Királynő konyhája ebben az időben. „Ha a vendég egy dámvad- vagy őzgerincet, esetleg szép marhafartőt rendelt - jegyezte fel a krónika -, nem egy adagot tálaltak fel neki, hanem az egész gerincet, fartőt, és a vendég asztalánál szedték le a kívánt részt. A bécsi szeletet akkor dobták a forró zsírba, amikor a pincér már ott állt a megrendelt ételért. Ha Marsall meglátta, hogy korábban megsütötték, mielőtt a pincér odaért, újat kellett sütni.” A csirkepaprikásról nem esik szó a krónikában, pedig máshonnan tudjuk, hogy Görög Rezső, aki Marsall mellett dolgozott néhány évig, majd később Párizsban Escoffier mellett működött, rávette „a francia konyha mágusát”, hogy a párizsi világkiállítás vendéglőjének étlapjára felhelyezze a „poulet au paprika”-t, elindítva ezzel a csirkepaprikást a világkarrier útján.
Az ifjabbik Marsall József nem szakácsnak tanult, mint édesapja, hanem vendéglátósnak, a pesti Kereskedelmi Akadémián. Később szállodákat igazgatott a Tátrában, az Adriánál, majd amikor megépült a lillafüredi Palota Szálloda, annak igazgatója lett. Ott aratta gasztronómiai sikereit - közvetve Rákóczi János révén, mivelhogy a fiatal szakácsban, aki hotelje éttermében működött, felismerte a leendő konyhaművészt. Egy alkalommal az akkori földművelésügyi miniszter megkérdezte Marsallt: „Ugyan mondja már, hogyan lehet az, hogy a maga séfje, Rákóczi János 600 pengőt kap havonta, amikor az egy miniszteri tanácsos fizetése?” Mire Marsall azt felelte: „Ez igenis lehetséges, kegyelmes uram, mert miniszteri tanácsos sok van, de Rákóczi egyedülálló konyhaművész!”
