Csap József 1775-ben „Kertekben termesztik az ebszőlő e nemét” című írásában például azt állítja, hogy „a gyümölcsei akkorrák mint egy baraczk, de szegletessek és szép piros karmasin szinűek. Nem tanácsos a gyümölcsöket enni, mert az ember eszét megcsonkítják.” Pedig a paradicsomot akkor már évezredek óta fogyasztották a világ sok részében. Eredetileg Peruban nemesítették ki, de termelték az aztékok is, akik nahuatl névvel illették. A burgonyával együtt, 1500 körül került át Közép-Amerikából Spanyolországba és Itáliába, majd onnan Franciaországba, Angliába és más európai országokba is.
A magyar paradicsomtermesztés kezdete 1561-re tehető: ekkor tesz róla említést Lippai püspök pozsonyi kertjének katalógusa, amelyben „Poma amoris” vagyis „Szerelemalma” néven említik a paradicsomot. Minden bizonnyal Itáliából kerültek Pozsonyba a magvai, hiszen az olaszok korábban rájöttek, hogy az Európában dísznövényként termesztett paradicsom gyümölcse eledelnek is kitűnő. Elég hamar követték őket ennek felismerésében a magyarok is, mert idővel a magyar konyhában is megjelentek a paradicsomos fogások. A német Hofmansegg gróf például magyarországi utazásáról szóló könyvében – egyebek közt – dicsérettel szól a paradicsommártásról, amelyet a marhahús mellé adtak házigazdái. Ugyanezt támasztja alá egy másik, XVIII. század végi útleírás is, amely szerint „az óbudai és a vízivárosi kertekben gazdagon terem a paradicsom, s a pest-budai polgárok szívesen készítenek belőle levest, mártást és ízesítik vele a káposztájukat”. Érdekes módon a régi magyar szakácskönyvekben ennek ellenére sokáig nem találni paradicsomos fogásokat: az „Úri és közönséges konyhákon megforrdult Szakáts Könyvben” például, amely 1801-ben jelent meg, nyoma sincs paradicsomnak, csak Czifray István későbbi, 1840-ben kiadott Nemzeti Szakátskönyvében bukkantam nyomára, az „Ürüczomb paradicsomalma mártással” című receptben, amely azt javallja, hogy „vess bele a lábosba 4 vagy 5 paradicsomalmát, s párold, míg föl nem repedeznek. Akkor összekevervén törd keresztül szitán, s adj hozzá kevés húslevest, két kalán zsírban pergelt zsemlyemorzsát, kevés czukrot és czitrom héjat, s forrald fel.”
A hasonlóan régi bécsi Sacher-féle szakácskönyvben néhány jó recept mellett hasznos tanácsokra is bukkantam. Például útbaigazításra, hogyan lehet legkönnyebben lehúzni adott esetben a paradicsom héját. Mindenekelőtt a bőrét kissé be kell metszeni – így Sacher –, majd a paradicsomot körülbelül 10 másodpercre forró vízbe kell mártani, utána pedig fél percre hideg vízbe tenni. Ezután már a héja könnyen lehúzható. Egy másik tipp: ha a paradicsomot félbevágjuk és a vágott felületét forró vajba nyomjuk míg kissé megpirul, majd a másik felét is ugyanígy megsütjük, akkor sóval, borssal fűszerezve, finomra vágott petrezselyemzöldjével és bazsalikommal meghintve a sült paradicsom kitűnő körítés húsokhoz, főtt tésztákhoz.
Richard Gausman barátom, a francia konyha nagymestere a paradicsommal ízesített szószok gazdag választékáról ír klasszikus szakácskönyvében és néhányat közülük élőben is prezentált, provence-i együttlétünk során. Például a sáfrányszószt friss paradicsommal, amelyhez először egy zsemlyeszínű rántást készített vajból és lisztből, ezt sáfránnyal, sóval, borssal ízesítette, majd hozzáadta a héjától, magvaitól megszabadított, feldarabolt paradicsomokat és végezetül bazsalikommal, tárkonnyal ízesítve szervírozta, frissen sült tengeri halakhoz. Egy másik szósz, amelyet garnéla mellé adott, Provence ízeit egyesíti: készítésénél előbb forró olívaolajban szotírozta a megtisztított, feldarabolt paradicsomokat, majd hozzáadta a fokhagymát és tovább főzte, amíg a folyadék jórészt elpárolgott (3–5 percig), végül levette a lángról és finomra vágott petrezselyemzöldjét meg tárkonyt kevert hozzá. A mártást félretéve ezután a garnélákat szotírozta olívaolajban, amíg színt kaptak, majd a készre főzött garnélákhoz adta a provence-i mártást és még egyet forrni hagyta. Petrezselyemzöldjével meghintve, felejthetetlenül finom mediterrán fogásnak bizonyult.
