Sokan, sokszor nézegetik a nagy színházak, különösen az operák csillogó, hatalmas és őrjítő magasságban elhelyezett csillárait. Sokféle kérdés is elhangzik: vajon hogyan kerültek a helyükre, mi történik, ha egy izzó kiég, biztosan rögzítették-e őket, mi lenne, ha egyszer, váratlanul elengedne a tartószerkezet..., kimondani is rettenetes.
Pedig egyszer mégis megtörtént. 1896-ból származik az az újsághír, amely arról szól, hogy a párizsi operaház csillára tisztázatlan körülmények között meglazult és a közönségre zuhant. Az épület még ifjúkorát élte abban az időben, hiszen a palota 1861 és 1875 között épült Charles Garnier tervei alapján. A párizsi operaház, miként a zene (és a színházművészet) nagy házai Európa-szerte, fantasztikus labirintus. Irdatlan folyosók kiismerhetetlen rendszere le- és fölfelé egyaránt. Párizsban a föld mélye iránt, a színpad alatt hét szint következik egymásra, legalul pedig ott a vasráccsal elzárt tó, míg a föld fölött tizenhét emelet magaslik. A színpad alatt süllyesztők, különleges hidraulika, szintjében a zsinórpadlás, a sóhajok hídja, s mindaz, ahonnan a díszletek emelhetők és ereszthetők, ahová és ahonnan az énekesek fel- és eltüntethetők a darab igénye szerint.
Nos, a párizsi operaház rendkívüli épülete s a különös hír ihlette a múlt század első évtizedében a francia Gaston Leroux-t Az Operaház fantomja megírására. A regényre, amely akkor talált igazán közönségére, amikor az újságok sorozatban kezdték közölni szülőhazájában éppúgy, mint Angliában, sőt Amerikában. Az olvasók időről időre egyre izgatottabban várták, mi történik Leroux hőseivel: a Fantommal - aki egyszerre volt művészi tehetséggel megáldott figura és rejtelmes, misztikus alak, fenyegető személyiség és társadalmon kívüli lény -, valamint a szépséges, naiv és ártatlan énekesnővel, Christine Daaéval és szerelmével, Raoul Chagny gróffal. Persze hozzájárult az izgalomhoz, hogy elterjedt, „az Operaház Fantomja valóban létezett, nem az volt, aminek sokáig hitték, nem az énekesek és énekesnők kitalációja, nem az igazgatók babonáinak szüleménye. Nem, ő valódi hús-vér ember volt, akkor is, ha fantomként jelent meg, azaz kísértetként.”
Az író valószínűleg biztos volt benne, hogy ez a valóság-történet meghozza a diadalt. S nem tévedett. Ő, aki maga is különleges, rejtélyes, már-már démoni személyiség volt, a misztikum megelevenítésével, a csúfság és a szépség, a rossz és a jó, a sötétség és a fény szembeállításával megteremtette azt a melodrámát, amely mindig magával ragadja a közönséget. Hogy volt ebben nem kevés fricska, polgárpukkasztás is? Természetesen. Gaston Leroux nemigen csinált ebből titkot. Éppen ő nem is tehetett másként. S itt érdemes néhány szót szánni arra is, ki volt Leroux, sorsának alakulásával miként magyarázható művészetének misztikuma. A családi krónika szerint 1868-ban anyja Le Mans-ból Normandiába tartott, amikor a szülési fájdalmak miatt ki kellett szállnia a kocsiból. Egy ismeretlen ember házában született meg a kisfiú. Sok évvel később, amikor meg akarta tudni, hol is jött világra, kiderült, egy temetkezési vállalkozó fogadta be a vajúdó asszonyt. Gaston felnőve följegyezte: a múltját kutatva „egy koporsót talált”. Gyermekéveit Normandiában töltötte a szülői házban, a tengerparton, ahogy utóbb írta, „mágikusan vonzza a víz”. (Ne feledjük a Fantom is a víz közelében, az Operaház alatti tó varázslatában él!) Jogot végzett, majd amikor hazatért, hogy apjának megmutassa diplomáját, újra egy koporsó fogadta: az apa éjszaka meghalt. Újságíróként dolgozott, vadul tudósított a politikáról éppúgy, mint különféle elemi csapásokról, regényeket írt, a halál, a misztérium, a természetfölötti izgatta. S közben szenvedélyesen játszott, a nizzai kaszinókban a játékasztal mellett töltötte élete jelentős részét. Még megérte, hogy a Fantom Hollywood hőse lett: a filmvásznon 1924-ben jelent meg. S amikor Leroux ötvenkilenc esztendősen végleg elment, kiderült, hatvan regényt hagyott hátra. Azt azonban tán maga sem hitte, hogy a század nagy égései és rémtettei után, az ezredforduló előtt másfél évtizeddel a Fantom, s vele, benne, általa önmaga titokzatos és fantasztikus személyisége új életre kel, Andrew Lloyd Webber musicaljével meghódítja a világot.
A Fantomról sokat hallhattak a magyar nézők, sokan láthatták is a világban, de az a változat, ami most megérkezett Budapestre, biztosan egyedi és különleges a Madách Színházban. Szirtes Tamás rendező, Seregi László koreográfus, Kocsák Tibor zenei vezető, Vágó Nelly jelmeztervező, Kentaur, a díszletek tervezője, Götz Béla, akinek a nevéhez a világítás és a szcenika kötődik, s a többi munkatárs megkapta a lehetőséget, hogy az eredetitől eltérő rendezésben és megjelenítésben állítsa színpadra a musicalt. Hosszas, Magyarországon eleddig szokatlan szereplő meghallgatás és -válogatás után Csengeri Attila, Miller Zoltán, Sasvári Sándor kapta a misztikus Fantom szerepét, Bíró Eszter, Király Linda, Mahó Andrea, Krassy Renáta az ártatlan énekesnőét, Homonnay Zsolt, Miller Zoltán, Bot Gábor a szerelmes grófét.
Mellettük énekesek, színészek, kórustagok sora formázza a színpadi alakokat, hogy fölidézzék a különös, melodrámai, magával ragadó, rejtélyes történetet, s benne a megfejthetetlen alakot, aki lehet művész vagy szörnyeteg, szenvedélyes álmodozó, gyilkos, áldozat vagy zsaroló. Semmi sem bizonyos, tán csak annyi: lelkében biztosan maga Gaston Leroux.
Róna Katalin