Számomra is meglepetés volt, amikor régi forrásokat böngészve kiderült, hogy a meggy a magyarság első gyümölcse volt. A hajlós, csüngő ágakon termő aprócska savanyú meggy nyomában a XVIII. században terjedtek el a spanyol meggynek nevezett nemesebb meggyfajták. Lippay János „Posoni kert"-jében azt írja, hogy „az ágain sürüen szoktak a virágjai nőni, mintha bokrétát kötötték volna rá. A közönséges hólyag meggy mint nevezik, középszerű, igen léves … a spanyol hólyag meggy, a kit mások Gundinak neveznek, nem sokkal különb a közönséges hólyag meggynél, csak hogy sokkal nagyobb annál és édesebb, húsosabb." A történet később folytatódott, a meggyet magyar szakemberek tovább nemesítették, és olyan fajtákat hoztak létre, mint a híres Pándy-meggy, a Meteor-meggy és a többiek.
A magyar konyha nagyon régi időktől fogva ötletesen, sokféle formában hasznosítja a meggyet. Bornemisza Anna fejedelemasszony szakácsa a „meggyes kása" készítését így írja le: „Szedd le a szárárul a meggyet, mosd meg, tedd egy csuporba. Metélj cipót reá, tölts vizet reá, hadd főjön. Verd által más fazékba. Tégy fahajat s nádmézet belé. Keverd meg, hadd főjön, s mikor feladod, még hintsd finomra tört fahajjal." Egy másik recept így szól: „Végy meggyet mind szárostul. Csinálj tésztát borral és liszttel. Mártsd belé a meggyet. Hadd forró vajban, rántsd meg. Add fel." Egy tizenkilencedik század eleji szakácskönyvben a Bornemisza Anna-féle recept olyan változatát találtam, ami arról tanúskodik, hogy a fejedelemasszony szakácsának kreációi tovább éltek a magyar konyhában. „Kötözz össze négyével medgyet - írja az utóbbi recept -, vagdald el a szárát egyenlőre; csinálj lisztből, czukorból és borból tésztát, mártsd ebbe a medgyet száránál fogva, tedd forró zsírba, rázogasd meg a serpenyőt, hogy a fenekére ne üllepedjék a medgy, rakd meleg tálra. Tégy alája egy árkus itatóspapírost, melly a zsírt magába szívja, hintsd be jól czukorral s add fel egy tálban melegen asztalra, úgy, hogy a medgyszárak felfelé álljanak." Érdemes volna ma is elkészíteni.
