Volt egyszer egy regény. Nem is olyan régen, alig néhány esztendeje, hogy A nyugalom nem a nyugalmat hozta az olvasóra. Kíméletlenül fölkavarta, szenvedélyes érzelmeket keltett, megnyugvás helyett nyugtalanságot szült. Megértés, megbocsátás helyett fölzaklatta még azokat is, akik hajlamosak a félreállított színésznő-anya eszménye szerint élni, s hisznek abban: „szükség esetén nagyon sok mindent megbocsát magának az ember”. Megbocsát, ha van miért, s ha van miként. De mit kezd magával az, aki képtelen megérteni, miért következnek egymásra a tragédiák; aki képtelen különválasztani a maga bűnét a korszellemből következő bűnöktől, a sorscsapásszerű tragédiákat az önsorsrontó lépésektől, tettektől.
Valahol itt kell, itt érdemes keresni a marosvásárhelyi születésű Bartis Attila regényének, A nyugalomnak, s a regényből született színpadi víziónak, az Anyám, Kleopátra előadásának kérdéseit. Az anya és fia egymást gyilkoló, egymásba kapaszkodó, egymással és egymás nélkül élni, létezni képtelen históriáját. A lakását esztendők óta el nem hagyó, egykor nagy színésznő és menekülni vágyó, de menekülni képtelen, íróvá cseperedett fia különös kapcsolatából lassan, nem könnyen bontakozik ki az időhöz, korhoz kötött, ám az idősíkokkal lazán, túlságosan is könnyű kézzel, szabadon bánó, elmozdított és egymásra csúsztatott emlékképekkel jelzett történet. A kelet-közép-európai sorstragédia, amelyben a fiúnak szembe kell néznie azzal, ki is anyja, ki volt, ki lehetett apja, mi köze mindkettőjükhöz a váratlanul föltűnt zsidó szerkesztőnőnek, s az Erdélyből, egyenesen a szeku karjaiból (vagy inkább ágyából?) érkezett szerelmes és titokzatos lánynak. S az emlékek közt időről időre fölbukkanó leánytestvérnek. És a vesztesek közt igazi vesztesként neki magának mi köze a saját sorsához. Ahogy viaskodik önmagával és környezetével, ahogy próbálja megérteni, mit keres a világban, mi dolga és mi végre, a kíméletlen viaskodás új megvilágítást kap visszafelé: minden, ami talán valaha szépnek látszott – ha egyáltalán volt ilyen –, az legföljebb illúzió lehetett. A küzdelem pedig, ami a szemünk előtt zajlik, nem más, mint valamiféle véget nem érő harc az emberben akaratlanul létező illúziók ellen. A tehetetlen, önmagával és környezetével megbékélni képtelen ember számára nem marad más, mint a végső leszámolás. Ha másként nem megy, hát önmagával.
Hogy mindez jogos vagy szükségszerű-e, nehéz eldönteni a Nemzeti Színház stúdió-előadását figyelve. A színpadi adaptáció ugyanis, különösképpen a második részben, úgy csúsztatja a helyzeteket, az eseményeket, az idősíkokat, mintha legfőbb szándéka lenne, hogy összezavarja a nézőt, képtelenné tegye az eligazodást. Mintha csak a helyzetek lennének számára fontosak: nem az egész, csak a különös, egymásba kapaszkodni igyekvő részletek.
Pedig a színészek mindent megtesznek, hogy valódi figurákat teremtsenek, hogy hitelt adjanak a figuráknak. Mindenekfölött Udvaros Dorottya a sátáni gonoszságú, mégis szánni való színésznő alakjában. Mellette Hujber Ferencé a főszerep. Az igazságot elszánt rémülettel kereső fiatalember a pokol kínjait éli meg. Csupán körvonalazott, nehezen értelmezhető szerepével nem könnyen küzd meg Tóth Auguszta, Szávai Viktória és Csoma Judit.
Garas Dezső rendezőként a színészről, a kor meghatározta színészsorsról igyekszik beszélni. A dramaturgia több segítséget is adhatott volna neki ehhez
Róna Katalin