Amerika legnagyobb drámaírója – volt idő, amikor így emlegették. Többszörös Pulitzer-díjas, a Nobel-díj kitüntetettje. Aztán eltelt két évtized, hazájában egyáltalán nem jutott színre darabja, s ő maga is jobbnak vélte, ha művei nem kerülnek közönség elé. Hogy a magyar színpad is nagy megkésettséggel kezdte műsorára venni tragédiáit, az inkább helyi specialitás. Az amerikai és nyugat-európai színiirodalom alkotásai a vasfüggöny árnyékában a tiltott vagy az éppen megtűrt művek sorába tartoztak az ötvenes, a hatvanas, de részben még a hetvenes évek elején is. S hogy közben eljárt-e fölöttük az idő? Ez mindmáig kérdése a színháznak.
Eugene O’Neillről beszélünk, aki – egyaránt kacérkodva naturalista, expresszionista eszményekkel – modernnek számító drámáival a húszas években vált jelentőssé, hogy majd némi hallgatás után a negyvenes években megírja azokat a színpadi alkotásait, amelyek igazán naggyá, máig érvényessé tették a működését. Nevezhetők ez utóbbi művek az életmű zárszavának, vagy éppen kiteljesedésének. Ami bizonyos: O'Neill önmagáról, családjáról beszél, azokat az embereket mutatja meg, akik sorsát, életútját meghatározták, akiknek sorsa, szörnyű vagy éppen szeretetteljes lénye, története összeforrt az övével, akikkel együtt élni alig lehetett, de akik nélkül alig létezhetett. Lírai drámaszövéssel, pontos, mély lélekrajzzal, finom, tiszta eszközökkel íródtak ezek a drámák, hitelesen megmutatva O’Neill környezetét. A műveket nézve, olvasva tán az sem csoda, hogy az író negyedszázadra zároltatta őket, nem kívánván sérteni a családi érzékenységet. Más kérdés, hogy alig néhány esztendővel 1952-ben bekövetkezett halála után a hálás utókor föltörte a tilalom pecsétjét, s – méltán nagy sikerrel – rendre bemutatták az önvallomásként is fölfogható darabokat, amelyekben hol együtt, hol külön-külön, de szinte pontosan fölismerhető az O’Neill família: az egykor színész apa, a morfinista anya, az alkoholista fivér és a gyógyíthatatlan beteg fiatalabb fiú, az író ifjúkori énje.
E családi drámaciklus leggyakrabban játszott darabja a Hosszú út az éjszakába, s talán legritkábban bemutatott alkotása a Boldogtalan hold. A magány, az elveszettség, a vágy, a menekülés drámái. S a kiúttalanságé, a beteljesületlenségé. De a szereteté is. Azé a pillanaté, amikor, ha rövid időre, ha csak egyetlen holdfényes éjszakára is, de O’Neill hősei megérezhetik, hogy talán lehetne még esélyük, ha élni tudnának a szeretettel.
A Budapesti Kamaraszínház a Tivoli Színházban játssza a Boldogtalan holdat. Vas István szép fordításában az előadást Tordy Géza rendezte az író és eszményei iránti tisztelettel és érzékenységgel. Az egyetlen, különös éjszakára, a boldogtalan hold fénye alatt egymásra találó két magányos ember menekülését, reményét, találkozását és elválását Vasvári Emese és Kamarás Iván őszintén, hittel és szenvedéllyel játssza. Mellettük Kránitz Lajos, Karácsonyi Zoltán és Földi Tamás formáz egy-egy kisebb szerepet.
A boldogtalan hold fénye emberi sorsokat ragyog be, és ez a legtöbb, amit a színház O’Neill drámájával megtehet.
Szöveg a képhez:
Ha élni tudnának a szeretettel... – Josie és Phil Hogan szerepében Vasvári Emese és Kránitz Lajos
