Estragon a földön ül. Nagy igyekezettel szabadulna cipőjétől. Az ócska cipő nem mozdul. Estragon liheg, fárad. Pedig, ha le tudná húzni, akár rögtön akadhatna helyette másik. Legalábbis a Pesti Színház színpadán, ahol a Godot-előadások hagyományos, egyetlen kopár fa díszletjelzésén kívül lábbelik százai hevernek. Szandálok és bakancsok, talp nélküliek, szakadtak és jobb darabok is. Fűzős férficipők és női topánkák, gyermekek által viseltek, téliek és nyáriak. Elhagyott cipők borítják az országutat mindenütt. A cipőkön botorkálnak, egyensúlyoznak ők ketten, Estragon és Vladimir, a két titokzatos, rejtélyes figura, Samuel Beckett halhatatlan várakozói.
Halhatatlanok a szó drámatörténeti értelmében, ezt ma már, fél évszázaddal a Godot-ra várva születése után aligha vitatja bárki. Hol van már az az idő, amikor a várakozás hőseire hiába várakozott-vágyakozott a magyar színház, amikor sokan sóhajtva legyintettek: a Godot-ra várva éppúgy nem ér el a magyar színpadra, miként Godot, az ismeretlen, meghatározhatatlan, tán nem is létező személy is a hiábavaló várakozás szimbóluma lett. Nos, szerencsére nem így történt, ma már időről időre műsorra kerül Beckett kultuszdrámája, s újranézve az is nyilvánvaló: nem jár el fölötte az idő.
Tompa Gábor, a Pesti Színház Godot-előadásának rendezője sem gondolta ezt másként, amikor Both András különleges színpadképében, a lábbelik országútján színre vitte a groteszk alkotást. Tompa pontosan érti és érzi, milyen rendkívüli módon fontos beszélni a várakozásról és a reményről, az összetartozásról és a magányról, az elhagyatottságról és a barátságról, az egymásrautaltságról, a félelemről és a kiszolgáltatottságról – mindarról, amiről ez a dráma szavaiban, félmondataiban és csöndjeiben, különös lírájában szól, mindarról, ami mindennapi életünk állandó kérdés-együttese.
Tompa Gábor határozott szándékú, fegyelmezett, szigorú előadást rendezett. Számára ma már, és ez természetes is, nem annak a színpadi formanyelvnek a kipróbálása, felmutatása a fontos, amit valaha minden Godot-rendezés jelentett. Tompának tartalmi szempontból lényeges a Godot. Gondolkodásmódja szerint a világ kegyetlenebb, félelmetesebb, ridegebb, mint bármikor volt. A magány, a reménytelenség, a hiábavalóság mit sem enyhült. Ezt kell tehát megmutatni, erre kell figyelmeztetni az embereket Estragon és Vladimir mondataival és magatartásával, ezt a kötélen kegyetlenül vonszolt szolga, Lucky és a tán büntetésként megvakult úr, Pozzo parabolaként megalkotott sorsával. És persze a hírt hozó, ezúttal televíziós képernyőn megjelenő kisfiú bizalmat és bizonytalanságot, reményt és hiábavalóságot egyaránt sugárzó tekintetével és szavaival.
Hajdu István Estragonja keserű, tétova magányos, Gyuriska János Vladimirként a gondolkodót mutatja. Rajhona Ádám Pozzója hatalmában kegyetlen és kiszolgáltatott vakon, Pindroch Csaba tökéletesen mutatja Lucky nyomorúságos, méltatlan sorsát, parancsra kikényszerített „színjátékát”.
Szöveg a képhez:
Vladimir figurájában Gyuriska János a várakozás hiábavalóságát bölcselkedéssel oldani próbáló naiv reménykedést jeleníti meg
