Haláljáték - így nevezi Harold Pinter kései darabját, a nálunk még sosem játszott Holdfényt. Az élet és halál, komédia és tragédia határmezsgyéjén pontosan egyensúlyozó drámát, amelyet Bérczes László rendező az írói szándék meghatározottsága nélkül, de egyáltalán nem ellenkezve az írói gondolattal, a harminc évvel korábban született Hazatérés szerves folytatásaként jelöl meg.
Miben rejlik a folytatás vagy folyamatosság? A történetben magában semmiképpen. Már csak azért sem, mert Pinter drámáinak nem a történés a lényege. Ami első szinten lezajlik, láthatóvá válik ezekben a darabokban, az csak a megjelenési módja mindannak, ami a mélységükben rejlik. Akkor hát hol a folytatás? Abban a hétköznapi történetek mögé rejtett különös homályban, titokzatosságban, fenyegetettségben, a szereplők közt kialakult, homályos, ám mégis nagyon szoros, szinte kibogozhatatlan viszonyban, ami Pinter alkotásainak sajátja? Meglehet, bár nyugodtan mondhatnánk, ezen a szálon valamennyi színműve találkozik, kapcsolódik. Ám mégis bizonyos, hogy a mögöttes tartalomban kell keresnünk mindazt a belső értéket és rendet, visszafojtott érzelmet, ami összeköti ezeket a darabokat, összetartja azokat az embereket, akik hősei e játékoknak. Gondoljunk csak a Hazatérés apájára, a fiúkra, az öcsre, az amerikai professzor testvérre és a váratlan fordulattal átalakuló aszszonyra. Vagy a Holdfény haldokló apafigurájára, a mellette tűrő, áldozatkész feleségre, a másik nőre, a szülőkkel s mindenekfölött az apával örökké szemben álló fiúkra, akiknek talán a végső elszakadás hozhatja meg az önálló élet lehetőségét, no meg a múltból fel-feltűnő leányalakra.
Bérczes László a Bárka Színházban a Hazatérés után a Holdfényt vitte színre, pontosan megmutatva, eligazodik a dráma mögöttesében, az ösztönök és elfojtások, a drámai elszakadási vágy és kényszer világában. Érzi és érti is, merre tartanak Pinter alakjai, hogyan próbálják megfogalmazni vágyaikat és reményeiket, miként próbálnak szabadulni az akaratlan, kéretlen örökségtől, s miként nehezedik rájuk az élet erőszakos terhe, a halál előtti órák kényszeredett tisztázási igénye, a végső pillanat mindent megváltoztató és megváltó kínja. Bérczes érzi és érti a haláljáték komédiáját és líráját, s úgy vezeti színészeit, hogy mindvégig megtalálják e kényes egyensúlyt a játékban, a szerepformálásban. Csoma Judit a megpróbáltatásokat békésen tűrő, érzékeny feleség szerepében költészettel telíti az utolsó telefonbeszélgetés groteszk pillanatait. Egy élet tragédiáját, a magára maradást s a hirtelen fölismert felszabadultság váratlan érzelmeit játssza el a kínai csivitelésre fordított jelenetben. A két fiút, az apai erőszaktól minduntalan szabadulni vágyó Fred és Jake alakját Balázs Zoltán és Kardos Róbert hozza. Kovács Vanda Bridget figurájában a múltból, az emlékezés homályából érkezik. A másik asszonyt Sebők Klára, férjét Gados Béla játssza.
A Holdfény nagy szerepe, a haldokló családfő alakjának megformálása Kovács Lajosra várt. A színész remekel, ahogy hiszi is, nem is a közelgő halált, ahogy belefeledkezik az önsajnálatba és önmaga sajnáltatásába, ahogy remegve várja fiait, s ahogy tán eltaszítaná őket, ha mégiscsak megérkeznének, ahogy visszatekint életére, arra a férfira, aki volt, aki tán lehetett volna, aki titokban figyeli magát és asszonyát, s még arra is van ereje és képessége, hogy lesse, hatásos-e utolsó nagy szerepjátszása, mindebben egyszerre van jelen a humor és a kétségbeesés, a groteszk nevetség, a megalázó gúny és a tragikus komorság. Gonoszságában, zsarnokságában ott búvik a fölismert és rettegett magány érzése is. Amikor véget ér a játék, még fölhangzik egy oszlop mögül Faragó Béla-Németh Noémi csellószólama, a Holdfény búcsúmuzsikája, mintegy zenében még egyszer elbeszélve élet és halál krónikáját.
Róna Katalin