Úgy mondja az irodalomtörténet, hogy valószínűleg a pásztori költészet regényformát öltött változata és az udvari regények ellenhatásaként született meg a tizenhatodik század derekán az új regénytípus, a pikareszk. Főszereplője a picaro, azaz a csavargó. Színtere a szélhámosok, csirkefogók, kerítőnők, kurtizánok világa. Ebben a környezetben téblábol, csetlik-botlik a szolga, kiszolgáltatva ura kényének-kedvének. Hogy utóbb maga is szélhámos, csaló legyen, ahogy azt maga körül látja, ahogyan az élet neveli.
Az 1554-ben ismeretlen szerző által jegyzett Lazarillo de Tormes a pikareszk első hőse, s ha úgy tetszik, Békés Pál és Rozgonyi Ádám Lázára a legifjabb a sorban. Lázár hűen szolgálná akár élete végéig – de legalábbis addig, amíg az áhított fogadóra a pénze nem gyűlik össze – gazdáját, s eszébe sem jutna, hogy ura és felesége együtt csalja, hogy kihasználják és ostobának nézik, hogy minduntalan becsapják, hogy túl akarnak járni az eszén, ha a sors szeszélye szerint nem kellene szembenéznie a valósággal.
Békés Pál és Rozgonyi Ádám Szegény Lázár címmel pikareszk komédiát írt a műfaj klasszikus szabályai szerint. Pikareszk játékot, melyet finoman, ám annál érzékletesebben teletűzdelt mai életünk típusaival, helyzeteivel, jellegzetességeivel. Mondhatnók, ha nem lenne túlságosan elcsépelt és idejétmúlt a két szó: áthallásaival és üzeneteivel. Pedig nem nehéz ráismerni a helyzetekre, az alakokra, amikor az írástudatlan, ám udvari irodalmárságról álmodó uraságról, a pénzért bármire képes írnokról, másként szólva, az értelmiségiről, a királyokat kiszolgáló szépügyi miniszterről, a mindent tudni akaró inkvizítorról, máskor ereklyeárusról esik szó. Csupa szerelem, csupa megcsalatás, csupa bűn, csupa árulás, csupa züllöttség, csupa romlottság ez a játék, ez a világ.
Aki akarja, meghallhatja az üzenetet, aki nem, nyugodtan szórakozzon jól, élvezze a színház tökéletes játékosságát. Valószínűleg így gondolkodott a Budapesti Kamaraszínház és a soproni Petőfi Színház közös produkciójának rendezője, Valló Péter, aki rendkívül pontosan kimunkált, förgeteges előadásban vitte színre a Tivoli Színházban a Szegény Lázárt. Még ott van benne a középkor minden vallási tilalma, erkölcsi rendje, de már ott tombol benne a reneszánsz életöröm is, ott vannak az álságosak és a vérbő alakok, a zord morális elvek küzdenek a szabadossággal, együtt él a nyers humor a szenvedélyes érzékiséggel. S mindez pillanatra sem lankadó lendülettel, mímes eszközöket is hibátlanul használó játékossággal.
A színészek – Kaszás Attila (Lázár), Kováts Adél (Anita), Nemcsák Károly (Lopez úr), Kőszegi Ákos (Granada miniszter), Kerekes József (írnok), Trokán Péter (inkvizítor, ereklyeárus) – jól érzik irónia és szenvedélyesség, komédia és tragédia, bohóság és komolyság kényes egyensúlyát. Ami nélkül Szegény Lázár históriája valóban nem lenne egyéb, mint csupán a pikareszk ötletéből született vígjáték.
Róna Katalin
Róna Katalin