Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A valóságban azonban ünnepi tésztáink eredete sokkal távolabbra nyúlik vissza a múltba, amint sokkal távolabbi tájakról is származnak. A szumérek, egyiptomiak, görögök, rómaiak sokféle formában készítették e tészták elődeit: számtalan agyagból és bronzból való sütőforma tanúskodik róla, amit a régészek ásója-csákánya tárt fel évezredes földrétegek alól. A tudósok úgy vélik: azonkívül, hogy élvezettel fogyasztották őket – áldozati célokat is szolgáltak a kalácsok, sütemények. Így például egy gazdag egyiptomi sír leletében tizenhatféle tészta nyomára bukkantak, amelyet a túlvilági életre adtak az elhalttal hozzátartozói. A fonott kalács ugyancsak egyiptomi eredetű a régészek szerint: az elhunyt férfi özvegyének hajfürtjét jelképezte állítólag, amelyet a gyászoló hitves ebben a formában adott vele a sírba. A kifli, szarvacska formájú tészták eredete a holdkultuszra nyúlik vissza. Ezekbe az ünnepi tésztákba szívesen sütöttek bele különféle magvakat: ánizst, koriandert, mákot, diót, mogyorót, mandulát, amelyek kellemes ízük mellett a megújuló élet szimbólumai is. A kelták sokféle szárított gyümölccsel ízesítették tésztáikat, a kiteljesedő, édes élet jegyében.
A bejgli hagyományos tölteléke, a mák egyébként az ősi hitek szerint mágikus tulajdonságokkal rendelkezik. Nemcsak a termékenység, a megújuló élet hordozója, de rontást elhárító, boszorkányokat elűző hatást is tulajdonítottak neki. Nyilván ezért hintették meg Luca napján néhány szem mákkal a baromfi- és sertésólakat a falvakat járó „lucázó” fiúk, azzal a mondókával, hogy a tyúkok sok tojást tojjanak, a disznók pedig úgy hízzanak, gyarapodjanak, hogy a sonkájuk olyan vastag legyen, mint egy gerenda. Alighanem a diónak tulajdonított mágikus hatás is közrejátszott abban, hogy a mákos mellett a diós bejgli is népszerű lett mindenfelé. A magyar falvakban egyébként szokásos volt a „karácsonyi dióevés” is. Ilyenkor a tálból kivett egészséges dió azt jelentette, hogy aki megeszi, jó egészségnek fog örvendeni egész évben. A „dióhajigálás” pedig kedvelt karácsonyi játéka volt a gyermekeknek.
A bejgli tésztájának elkészítéséhez a Sacher-féle szakácskönyv az „osztrák-magyar sógorság” jegyében ad tanácsokat. Egy régi magyar szakácsnőt idéz, akinek receptjeit egy közös konyhatitkainkról szóló könyv örökítette meg. Szerinte „az a legfontosabb, hogy mikor a tésztát összedolgozom, dühös legyek. Akkor minden dühömet beledögönyözöm, belegyúrom a tésztába és mire elkészül, olyan finom lesz, hogy a király asztalára kívánkozik. Olyan könnyű, mint a tollpihe, s szinte szétomlik a szájban. Ráadásul eközben még ki is dögönyözöm a haragot magamból.”
Valójában persze a bejgli akkor is kiváló lesz, ha teljes lelki nyugalomban készítik: a langyos tejjel és cukorral felfuttatott élesztőt gyorsan összedolgozzák a liszttel, vajjal, tojásokkal, majd kellően pihentetik, s máris formálni lehet a cipókat, amelyekből a mákkal vagy dióval töltött bejglitekercsek készülnek, hogy szép színűre sütve, érdekes márványos erezettel kerüljenek a karácsonyi asztalra.
A bejgli helyett, amelyet arrafelé nemigen készítenek, Itáliában egy másféle kalács a karácsony elmaradhatatlan kísérője. A panettone tésztája nagyon sok tojássárgától nyeri szép, aranysárga színét és a tömérdek mazsola, cukrozott gyümölcs, narancs- és citromhéj adja felejthetetlenül finom ízeit. Magas, henger alakú formában sütik, ettől nyeri különös, jellegzetes alakját, amely minden más kalácstól megkülönbözteti. Karácsonykor mindenütt jelen van. Milánóban az ünnepnapokon még a reggelihez is panettonét illik fogyasztani, de ebéd vagy vacsora után desszertnek is kiváló egy pohár könnyű bor kíséretében.
Mint sok más olasz finomsághoz, a panettonéhoz is egy kedves legenda fűződik. Eszerint Milánóban élt hajdan egy Tonio nevű szegény pék, akinek a leánya egy előkelő fiatal lovagba volt szerelmes. A két fiatal nem tudott egybekelni, mert a leánynak nem volt hozománya. Az apa nagyot gondolt és egy kalácsot készített, amelybe minden jót belesütött, s olyan sikert aratott vele, hogy hamarosan meggazdagodott. Tonio lánya ezek után egybekelhetett szerelmesével, a kalács pedig, amelyet apja sütött, elterjedt egész Itáliában. Pan di Toniónak, vagyis Tonio kenyerének emlegetik azóta is.
Halász Zoltán
Mákos és diós bejgli
Hozzávalók: A tésztához: 1/2 kg liszt, 25 dkg vaj vagy margarin, 2 tojás, 5 dkg cukor, 2 dkg élesztő, 2 dl tej, csipetnyi só.
Máktöltelékhez: 30 dkg darált mák, 20 dkg cukor, 3 dl tej, 1 teáskanál reszelt citromhéj, 5 dkg búzadara.
Diótöltelékhez: 30 dkg dióbél, 20 dkg porcukor, 10 dkg finom zsemlemorzsa, 1 teáskanál reszelt citromhéj, 10 dkg mazsola.
A tészta elkészítése: Felfuttatjuk langyos tejjel az élesztőt. A lisztet a vajjal vagy margarinnal összemorzsoljuk, a felvert tojásokat hozzáadjuk, hozzáadjuk a csipet sót is. A tésztát összedolgozzuk és letakarva két óráig pihenni hagyjuk. Ezután két cipót formálunk a tésztából, mindkettőt téglalap formára kinyújtjuk. Ezekre kenjük a tölteléket, majd összecsavarjuk. A tekercseket megkenjük egész tojással, aztán egy órán át kelesztjük langyos helyen. Utána még megkenjük tojásfehérjével és negyed órára hideg helyen hűtjük a tekercseket. Sütés előtt villával megszurkáljuk a tekercseket, majd forró sütőben zárt ajtó mellett fél óráig sütjük.
A töltelékek elkészítése: A diótöltelékhez a cukorból egy pohár vízzel sűrű szirupot főzünk, beleöntjük a diót, összekeverjük, levesszük a tűzről és hozzákeverjük a többi anyagot is. A máktöltelékhez a tejet forraljuk, a búzadarával elkevert mákot, a cukrot hozzáöntjük, a citromhéjat is belekeverjük.
