Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Talán a legérdekesebb gasztronómiai élményemet Chernevacában a Las Mananitas étteremben szereztem. Már a környezet is megragadó volt: az éttermet övező parkban színes tollú, egzotikus madarak tenyésznek, bizarr vonalú kaktuszok, hatalmas pálmafák díszlenek. Az étlapon olyan fogások szerepelnek, mint borjúhúsleves Tenochtitlan módra, Tempico vesepecsenye, Mole poblano elnevezésű pulykaétel – hogy ne is említsem a sohasem hallott nevű desszerteket. Pablo, a fiatal séf – aki kijött a konyhából, hogy üdvözölje a messzi földről érkezett vendéget – arról beszél, hogy a különös nevű fogások, amelyek iránt érdeklődöm, valójában az ősi azték főzésmódra kreálódtak a modern ízléshez alkalmazva, a spanyol konyha jegyében. A Tenochtitlan borjúhúslevesben például – magyarázza – a paprikás fűszerezés adja meg az ősi, indio jelleget. Mikor megjegyzem, hogy a paprika abban az országban, ahonnan jövök, a konyha meghatározó fűszere, elismerően veszi tudomásul, hogy a paprika, amely Mexikóból származik, meghódította a magyar ínyeket is. Majd megkérdezi, hogy ugyanolyan népszerű-e nálunk a kukorica is, amely mexikói őshazájában igazi népeledel, kukoricalisztből sütött különféle lepénykék – tortillák – formájában. Mivel nemcsak a zsenge csöves kukoricát, de még a polentát is kedvelem, habozás nélkül igennel felehetek és Pablito ezáltal megpecsételt barátságunk jegyében már egymás után prezentálja a vacsora fogásait.
Előételnek enchiládát kapok, ami sült tortillába palacsintaszerűen göngyölt vagdalt hús, fűszeres mártással. Majd a már említett Tempico vesepecsenye következik, amely fokhagymás kenyérben sütött bélszínnek bizonyul. Eközben megjelenik az asztalon az elmaradhatatlan pulykaétel is – Mole poblano formájában –, hiszen a pulyka is „Mexikó ajándéka”, ősei, a vadpulykák ma is élnek az Andesek lejtőin. Vadásznak is rájuk szorgalmasan. A Mole poblano, nem kis meglepetésemre, csokoládészósszal tálalt sült pulykahús. Bevallom, eleinte nem sok meggyőződéssel kóstolgatom, mert igencsak szokatlan ízegyüttes a pulykahús és a csokoládé kombinációja, de néhány falat után megbarátkozom vele, már-már ízlik is, mert kiderül, hogy a csokoládémártás nem édes, hanem a húshoz illőn pikáns, fűszeres. Mint Pablito elárulja, borssal, vöröshagymával, fokhagymával, fahéjjal, korianderrel és egyebekkel van ízesítve, sőt paradicsom, mandula és szezámmagok is találhatók benne. Figyelemre méltó ízkombináció, ha nagyon igyekeznék, talán meg tudnék barátkozni vele.
Ínyenceknek is ajánlhatok egy kirándulást Mexikó Velencéjébe, Xochimilcóba. Buja növényzetű ligetek közt húzódik ez a gyönyörű tóvidék: a vízinövények valóságos szigeteket alkotnak a sötétzölden csillogó vízen, a virágdíszes úszó szigetek közt haladnak a csónakok, hajócskák, kis étteremhajók a lagúnákon. Nekem régi kajakozásaim jutnak eszembe a Dunán, amikor hol az „első kútnál”, hol a másodiknál kötöttünk ki és ettünk rántott csirkét meg egyéb jókat a kis kertvendéglőkben. A mexikói lagúnákon felvirágozott kenukból kínálgatják a tortillákat, enchiládákat, legfőként pedig a különféle édességeket az indio árusok. Camotát, édesburgonyából (batátából) készített desszertet, kókuszból előállított cacodát, szezámmagból készült alegriát, kandírozott tököt, amelyet calabazának neveznek. Kis zacskókban, dobozokban a víz fölött ügyesen nyújtanak át cukrozott földimogyorót, kesudiót, mézzel és mazsolával készített édességeket. Vannak, akik az étkezés elegánsabb módját választják és a lassan sikló étteremhajókban, asztalok mellett falatoznak, leginkább a tenger gyümölcseit: kagylót, rákot, halakat.
Nem volna teljes egy gasztronómiai kalandozás Mexikóban, ha az ember útközben nem kortyintana egy-két pohárka tequilát is. Kortyintana – mondom –, mert Mexikó nemzeti italát, a tequilát egy kicsiny pohárból egyetlen kortyintással illik felhajtani, mégpedig úgy, hogy előbb egy csipetnyi sót szokás – a mutatóujj és hüvelykujj közé szorítva – megnyalni, majd utána nyomban bedobni a parázs italt. A tequila ősi mexikói pálinka egyébként: az Agava tequilana elnevezésű kaktusz levéből készítik. A feldarabolt növény levét kipréselik, erjedni hagyják, majd a megerjedt folyadékot kétszer desztillálják, akárcsak a konyakot. Ezután fahordókban érlelik legalább öt esztendeig, amíg elnyeri finom aromáját, szép színét. Szerencsére most már nem kell külföldre utazni érte, hazánkban is kapható.
Halász Zoltán
Sopa de Ajo (Fokhagymaleves)
Hozzávalók: 2 evőkanál olívaolaj, 4 gerezd fokhagyma, 1 teáskanál paprika, 1 liter marhahúsleves (lehet leveskockából is), só ízlés szerint, 4 szelet kenyér, 4 tojás.
Elkészítés: az olajat serpenyőbe tesszük, a megtisztított fokhagymát aranyszínűre pirítjuk (nem szabad megégetni). Hozzáadjuk a paprikát és a levest. A 4 szelet kenyeret tűzálló tálba tesszük, mindegyik szeletre 1-1 tojást ráütünk. A levest a kenyerekre öntjük. A tálat feltesszük közepes lángra, amíg benne a tojások ízlésünknek megfelelő mértékben megsülnek.
Empanadas Fritas (Hússal töltött „batyu”)
Hozzávalók a tésztához: 3/4 csésze zsiradék vagy margarin, 3 csésze liszt, 1 evőkanál só, 3/4 csésze forró víz.
Elkészítés: a margarint a lisztbe daraboljuk. A sót feloldjuk a vízben és a lisztes keverékbe öntjük. A tésztát meggyúrjuk, liszttel meghintett deszkán vékonyra kinyújtjuk. Kockákat vágunk ki a tésztából (kb. 8–10 cm átmérőjűeket), mindegyikre 1-1 evőkanállal teszünk az alábbi töltelékből. A tészták széleit összehajtjuk (kis „batyukat” csinálunk), majd forró olajban kisütjük őket. Papírszalvétára rakjuk a batyukat, hogy a felesleges zsiradék felszívódjék.
Hozzávalók a töltelékhez: 1 evőkanál olaj, 25 dkg darált sertéshús, 1 kis vöröshagyma tisztítva, feldarabolva, 1/2 zöldpaprika tisztítva, feldarabolva, 1 piros kanadai paprika tisztítva, feldarabolva, 60 darab közepes nagyságú olívabogyó mag nélkül, 1 teáskanál paprika.
A töltelék elkészítése: az olajon a vöröshagymát és a sertéshúst megpirítjuk, hozzáadjuk a többi hozzávalót, jól összekeverjük, sóval, borssal ízesítjük. Esetleg egy apróra vágott keménytojást is hozzáadhatunk.
