Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Angliának köszönhetjük a pudingot is, amelyről azt írta egy bizonyos Henri Masson nevű francia gasztronómus 1673-ban, hogy „áldott legyen a neve annak, aki feltalálta”. Ugyanígy a pie-ért is lelkesedik, amely voltaképpen gyűjtőfogalom: skálája a Christmas pie-tól, a nevezetes karácsonyi csemegétől a szigetország talán legelterjedtebb tésztájáig, az apple pie-ig, azaz almás lepényig terjed, amely nélkül egy időben szinte lehetetlen volt elképzelni angol ebédet. Mint Abraham Hayward, az angol gasztronómia krónikása feljegyezte, egy Angliában időző Esterházy herceg lucullusi ebéddel traktálta vendégeit, de miután az utolsó fogást is behozták, Dudley gróf méltatlankodva hördült fel: „És az almás lepény?”
Ha egy kicsit filozofálni akarnék, azt mondhatnám, hogy az angol étkezési szokásokat különös kettősség jellemzi. Alapjában véve szeretik a testes, jó minőségű húsokat, a jóízű halakat, a laktató pudingokat és a lepényeket, de valami belső „gátlás”, ami egyesek szerint Cromwell puritánjaitól származik, arra készteti őket, hogy mégse éljenek fenntartás nélkül az asztal örömeivel. Sokáig tartották magukat ahhoz az elvhez, hogy „felkelés ötkör, ebéd kilenckor, vacsora ötkor, ágyba kilenckor.”
Szerencsére mindez jórészt a múlté. A mai Angliában inkább a másik tendenciával találkozik az ember, ha kis szerencséje van. Ez állítólag Arthur király nagyétkű, bőtorkú népétől származik, s az életélvező, reneszánsz uralkodó VIII. Henrik lakomáiban talált folytatást. Ne feledjük: a keleti fűszerek áradata egy időben angol hajókon jutott el Európa kikötőibe és Londonban 1652-ben már kávéház működött. Végül, de nem utolsósorban a mai angol gasztronómiai ízlés igényességére vall az is, hogy a legjobb olasz, francia, s más nemzetiségű szakácsok már régóta Angliában bűvölik el kreációikkal a közönséget. A mai London gasztronómiai szempontból is a világ egyik legnemzetközibb metropolisa, a francia konyhától a japánig és az indonézig a világ minden főzésmódja képviselve van és hat az angol ízlésre, főzésmódra is – egy bizonyos határig. Mármint addig, hogy egyre kevésbé érvényesül a híres angol konzervativizmus, amely az étkezésben a zabkásán, a párolt marhaszeleten és a pudingon kívül majdhogynem „kontinentális ledérségnek” minősített minden más fogást. Viszont az angol ember egyre nyitottabb más országok konyháinak főzési szokásai és a könnyebb, egészségesebb, modern főzési technikák, étkezési szokások iránt.
Persze a hagyomány az hagyomány! Az angol ember, mint tudjuk, nemigen érzelgős. De a kevés téma egyike, amelyik ki tudja egykedvűségéből mozdítani, az a bifsztek. Hallottam én már angolt költői szenvedéllyel szólni a bifsztekről, amelyet egy zseniális szakács készített valahol, s láttam csüggedt letargiával meredni a rosszul sikerült marhasültre egy Himaláját megmászott britet, aki zokszó nélkül töltött huszonnégy órát egy sziklához kötözve, amíg el nem ült a jégvihar. Ifjúkoromban látható volt a pesti házfalakon egy színes plakát, amelyen egy mélabús ökör volt, s a szeméből könnyek potyogtak. Az ökör előtt egy vidám potyka ugrott ki a vízből és azt kérdezte pökhendien: „Mondja marha, miért oly bús?” Amire egy arra járó pesti polgár azt felelte a zokogó ökör helyett: „Olcsóbb a ponty, mint a hús!”
Nekünk tetszett ez a reklám annak idején, de Angliában alighanem polgárháború tört volna ki egy effajta plakát miatt. A marhahús a legpuritánabb angol számára is szent dolog. Az ízes, jó minőségű marhahús a testi-lelki jólét alapja. Az angol életforma nélkülözhetetlen kelléke – s egyben szimbóluma.
Halász Zoltán
„Marhahústea”
Valójában erőleves ez a furcsa nevű „tea”, mégpedig a kiváló angol erőlevesek közt is a legkitűnőbb. Az emberi kor végső határáig élő, szikár és eleven öregurak és asszonyságok – akikről nem egy angol regény szól – a beef tee-ből merítik a kalóriát és az életörömet.
A beef tee elkészítésének fő titka, hogy kizárólag bélszínből, mégpedig csakis jó minőségű marhahúsból főzhető. A letisztított bélszínt kockákra vágják, hőálló edénybe teszik, majd zsírtalanított húslevest öntenek rá, annyit, hogy éppen ellepje a húst. Ízlés szerint fűszerezik, jól lezárják, majd egy nagy lábosba vizet öntenek, s abba állítva forralással gőzölik.
Igen sokáig – körülbelül három óra hosszat – kell a beef tee-nek gőzőlődnie, főnie. Ekkor átszűrik, zsírját leszedik, s csészében adják asztalra.
Bifsztek pie
A marhahúst vágjuk kis darabokra, mindegyik kockát mártsuk sóval, borssal és cayenne-i borssal fűszerezett lisztbe. Rakjuk a húst egy pie-sütőbe (ha nincs, vékony falú lábos is megfelel). Öntsünk rá kevés pecsenyelét vagy Worcester mártással ízesített húslevest. A hús tetejére tésztalapot teszünk, amelyet 7 dkg margarinból, 15 dkg lisztből, csipetnyi sóból, 1 tojássárgából és 1 teáskanál sütőporból gyúrunk, s kinyújtjuk. Miután a tésztalapot elegyengettük a hús felett, tojássárgával megkenjük, késsel kis lyukakat csinálunk a tésztába, hogy a töltelék levegőt kapjon, aztán forró sütőbe tesszük és körülbelül egy-másfél óráig sütjük.
