Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A kajszi egyébként nemcsak egyik legfinomabb gyümölcsünk, de kétségkívül a legregényesebb, legtitokzatosabb múltú is. Nagyon sokáig azt hitték, hogy Kína volt az őshazája. Joggal, hiszen a „hszing” – ahogyan a kajszit kínai nyelven említik –, már időszámításunk előtt 3300-ban termett Kínában. Sen-Nung császár, aki ebben az időben uralkodott, rendeletekkel ösztönözte a népet a gyümölcstermesztésre s a kajszit már széles körben termesztették, kedvelték Közép-Kínában. Egy ebből az időből származó csonteszközön található a „hszing” legrégibb ideogrammája. A vonatkozó írásjegy alig változott az évezredek során, így Kína helységnévtárában számos kisebb-nagyobb település van, amelyben a kajszi írásjele megtalálható. Létezik „Kajszikert” (Hszing-jüan), „Kajszibarack város” (Hszing-csang), hogy csak kettőt említsek a sok közül. Po Csü-ji szép költeményt írt a kajsziról, amelyet Illyés Gyula fordított magyarra: „Évente ellátogatok falumba, mikor nyílnak a kajszibarackok / Sokszor láttam őket, mióta a sors itt marasztalt. / De... hetvenhárom év! Nem búcsúszóra vár-e már a táj, mely újra megtavaszlott?”
Létezett azonban a kajszibaracknak egy másik őshazája is, Közép-Ázsiában, ahol később az örmény civilizáció fejlődött ki. Ezeken a tájakon a krónikák szerint egybefüggő ültetvények léteztek már időszámításunk kezdetén. Lucullus tábornok az Armenia elleni háborúban ismerte meg a kajszit, amikor a római légiók az ellenséget megtévesztve Szíria felől törtek az örményekre (i. e. 69–63.). A cseresznyéhez hasonlóan a kajszit is minden bizonnyal a „gasztronómiai hódítást” a harctéri sikereknél is többre becsülő Lucullus vitte magával és telepítette el Itálában. Az idősebbik Plinius már arról ír „Historia naturalis” című művében, hogy „a Város (ti. Róma) közelében lévő birtokokon sok „örmény fa” díszlik, amelyek gyümölcséért jó pénzt fizetnek”.
Hazánkban a kajszi meglehetősen későn honosodott meg, még Mátyás király korában sem esik szó róla a krónikákban, amikor pedig már sokféle gyümölcsöt emlegetnek. Nem sokkal később mégis jeleskedtek már a magyar kertészek a baracktermesztésben: Oláh Miklós esztergomi érsek a XVI. század elején már kajszi oltóvesszőket kért és kapott Nádasdy Tamás sárvári birtokáról, Mária királyné pedig, amikor a mohácsi vész után elmenekült az országból, kajszi oltóágakat vitetett magával Brüsszelbe. A nevezetes németalföldi tájfajták talán ezekből az oltóágakból születtek, amint Lengyelországba is eljutott a magyar kajszi, amelynek gyümölcsét a korabeli források „magna et optima” – „nagy és igen jó” – jelzővel illetik.
A „hírős város” legendás kajszibarackjának múltja a XVIII. századba nyúlik vissza: akkor gigászi küzdelem folyt a kizsarolt kecskeméti határ megbomlott ökológiai egyensúlyának visszaállításáért. A feltört gyepek, az erdőirtások, a hétéves nagy aszály hatalmas homokmozgást indítottak el, s az 1807. évi országgyűlés külön foglalkozott a futóhomok pusztításának megakadályozásával. Ennek nyomán virágzott fel a Duna–Tisza közén a kajszitermesztés, plántálták el Kecskemét környékén a milliónál is több kajszibarackfát, amelynek gyümölcse azóta is sokféle formában van jelen étkezésünkben. A kajszi különösen gazdag A provitaminban (karoténban), különféle ásványi sókban, magnéziumban, kalciumban, foszforban, vasban, továbbá a szervezet által könnyen asszimilálható fruktózban, így a gyümölcs fogyasztása nemcsak élvezetes, de egészséges is. A kajsziból készített dzsem, lekvár elmaradhatatlan kísérője háztartásunknak egész évben, de ilyenkor, barackszezon idején még többféle „barackos” fogással tehetjük élvezetesebbé, változatosabbá az étkezést. Olyan hagyományos fogással, mint a barackos gombóc, vagy a sárgabaracklepény, netán az élesztős tésztából készített barackos csiga, de olyan rafináltabb desszerttel is, mint például a „Barack Condé módra”, amely a francia haute cuisine kreációja. Ennek készítésénél fél-barackokat forró cukorszirupban megmártanak, majd rizspudingból készült vastag „gyűrű” közepébe helyeznek. Pirított mandulával, cukrozott cseresznyével díszítik és cseresznyepálinkával megöntözött barackmártással tálalják az elegáns barackdesszertet.
Halász Zoltán
Barackfelfújt
Hozzávalók: 1 kg barack, 6 tojásfehérje, 5 dkg kristálycukor, 7 evőkanál porcukor, 1 darabka citromhéj, 1-1 evőkanál vaj és liszt a forma kikenéséhez és lisztezéséhez.
Elkészítés: három szép barackot egy pillanatra forró vízbe mártunk, majd a bőrét lehúzzuk. Kimagozzuk, félbevágjuk, majd a kristálycukorral és citromhéjjal ízesített vízben 3-4 percig főzzük. Leszűrjük. A többi barackot is meghámozzuk, kimagozzuk, majd három evőkanál porcukorral szétturmixoljuk. A tojás fehérjét kemény habbá verjük, óvatosan belekeverünk a habba 4 evőkanál porcukrot és 4 evőkanál turmixolt barackpépet. A kikent, kilisztezett őzgerinc- vagy püspökkenyérformába öntjük. A sütőt felforrósítjuk. Betolunk egy tepsit, amelybe ujjnyi magasan vizet öntünk. Mikor a víz már langyos, beleállítjuk a felfújttal megtöltött őzgerinc- vagy püspökkenyérformát. Ebben a „gőzfürdőben” körülbelül 35-40 percig sütjük a felfújtat. Tű beszúrásával ellenőrizzük, hogy jól átsült-e már. Akkor jó, amikor már nem tapad ragacsos massza a tűre. Ekkor forró tálra borítjuk a tésztát és leöntjük a kissé felmelegített (de nem felfőzött) maradék barackpéppel. A tészta tetejére rakjuk a megabált fél barackokat.
