Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Jó néhány étkezés menükártyáját megőrizték a levéltárak. Ezekből kiderül, hogy a bankettek étrendje többnyire nyolc fogásból állott, ámde mindegyik fogás maga is több ételt foglalt magában. Különféle leveseket adtak asztalra: ráklevest, krémleveseket, szárnyaslevest. Ezután sonkából, nyelvből, vadpástétomból és egyebekből összeállított tálak következtek, majd a „nagy” sülteket adták asztalra: fácánt, foglyot, pulykasültet citrommal, naranccsal és olívabogyókkal körítve. A „kis” sültek következtek ezután: szalonkát, sármányt és más madárféléket szervíroztak sütve, ugyancsak olívabogyókkal és egyéb pikáns falatokkal körítve.
Az ember azt hinné, hogy ennyi étel után a résztvevők fele már kidőlt, a világ nagyjait azonban nem ilyen fából faragták. Helytálltak a terített asztalnál, keményen folytatták a küzdelmet az ötödik fogással, amely lazacból, pontyból, édesvízi és tengeri halak húsából készült pástétomokból, kagylófélékből és teknőcbecsináltból állott. Hatodik fogásnak tojásételeket és édes-tejes-rumos zseléket szervíroztak. A hetedik fogás spártaian egyszerű volt: sajtokból és kétszersültekből állott. Ám a „gyomorpihentetés” csak az erőgyűjtés célját szolgálta: még hátra volt az étkezést megkoronázó desszert, a nyolcadik fogás. Ennek kapcsán a bécsi cukrászok nem mulasztották el, hogy újból és újból bemutassák „szobrászművészetüket”: marcipánból, égetett cukorból és más finomságokból készítettek csodálatos építményeket.
Két híres, mindmáig közkedvelt fogás született a bécsi kongresszus alkalmából. Előzménye az volt, hogy az egyik vacsora során különösen nagy sikert aratott Talleyrand szakácsának remeklése, aki a bor és a narancs ízeit ötvöző nantes-i kacsát prezentált a vendégeknek. Miközben a vendégek a séfet és hercegi gazdáját ünnepelték, Talleyrand-nak feltűnt az egyik vendég – Wellington – komor arckifejezése. „Önnek talán nem ízlett a vacsora, herceg?” – kérdezte aggodalmasan. „De igen, minden remek volt” – felelte Wellington. „Csak gyötör a vágy egy jó angol bifsztekért!”
A szóváltását meghallotta Metternich is. „Én nagyra becsülöm Angliát – szólt közbe –, önt pedig mélyen tisztelem, hercegem, de ezúttal ellent kell mondanom önnek. Ami a marhahúst illeti, az elsőbbség a bécsi konyhát illeti!”
Szó szót követett, s végül Metternich és Wellington megegyeztek, hogy a kérdést sajátságos párbajjal döntik el. Nem pisztoly- vagy kardpárbajjal persze, hanem olyanfélével, amit főzőkanállal vívnak meg. Mégpedig nem ők, hanem szakácsaik. Metternich volt a kihívó, az „első lövés” joga őt illette meg. Elhatároztatott, hogy egy hét múlva rennwegi villájában vacsorát rendez és annak során prezentálja majd szakácsa a bécsi marhahúst.
Pontosan úgy történt, ahogyan megegyeztek. A bécsi vacsora a kitűzött időben megkezdődött, s amikor asztalra adták a „nagy sültek” közt főhelyen Olivieri mesternek, Metternich szakácsának új kreációját, a „Metternich módra készült marhasültet”, a fogásnak igen nagy sikere volt. Még Wellington sem tagadta, hogy „az első lövés” talált, Metternichnek komoly esélye van a győzelemre. Ám a vacsora során váratlan fordulat történt. A Hofburgból magas rangú tiszt érkezett fontos üzenettel: Napóleon visszatért Elba szigetéről Franciaországba. A kongresszus így még azon az éjen haditanáccsá alakult át, megvitatni, hogyan s miként kell újrakezdeni a háborút. Wellington másnap hadseregéhez utazott.
Viharos gyorsasággal telt el a nevezetes „száz nap”, a szövetséges seregek Waterloonál legyőzték a franciákat. Napóleon Szent Ilona szigete felé hajózott, a bécsi kongresszus ismét összeült.
Mintha mi sem történt volna, nemsokára futárok vitték szét Wellington meghívóit a „reváns vacsorára”. A díszes vendégsereg összeült, a vacsorán az angol hadvezér szakácsa Wellington-bélszínnel „lőtt vissza” Olivierinek. A vajastésztába göngyölt finom pecsenye ízei bámulatba ejtettek mindenkit. „Ön nemcsak a csatatéren, a vendéglátásban is verhetetlen, hercegem – jelentette ki Metternich, aki mindig tudta, hogy mikor kell engedni. – Elismerem, hogy győzött!”
„De Ön is – felelte Wellington nevetve –, mert a londoni győzelmi bankett fénypontja tudja-e mi volt? Marhasült Metternich módra. A szakácsom elleste a receptjét az önétől. Nem adok rá többet egy-két hónapnál és ön meghódítja vele Angliát.”
Halász Zoltán
