Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Bizonyára sokan vannak a főváros lakói közt, akik megkülönböztetett figyelemmel várták e film bemutatását, hiszen néhány jelenetét Budapesten forgatták, s a helyszíneken mindig tömegek gyűltek össze, hogy láthassák a két neves főszereplőt: a veterán Robert Redfordot és az ifjú Brad Pittet. Fel is bukkan benne egy villanásra a Szabadság híd, és valóban sosem látott nézőszögből ismerhetjük meg a Rákóczi út sarkán álló „órás házat”. Csakhogy a budapesti jelenetek csekély töredékei a filmnek. Mint ahogyan maga a történet, amely a cselekmény magvául szolgál, ugyancsak töredéknyit kap abból a két órából, ameddig a Kémjátszma képei peregnek a vásznon.
Dióhéjba fogva a film arról szól, hogy egy idős CIA-tiszt, Nathan Muir, nyugdíjba menetele előtti utolsó szolgálati napján hírt vesz róla, hogy a kínaiak elfogták egykori tanítványát és másnap reggel kivégzik. Főnökei, magasabb szempontokat figyelembe véve, áldozatul is dobnák a fiatalembert, de Muir, kijátszva a szervezet éberségét és szabályait, megszervezi az akciót, amely a fogoly kiszabadítását eredményezi. Ezt az alapjában sablonos elemekből szőtt történetet akár izgalmassá is lehetne formálni, ám a forgatókönyvírók számára végül is ez csupán háttérül szolgál ahhoz az elbeszéléshez, amely két férfi évtizedes kapcsolatát meséli el: hogyan is fedezte fel Muir az ifjú Tom képességeit a vietnami harctéren, hogyan képezte ki, milyen kalandokat éltek át együtt, mint szakad meg köztük a kapcsolat.
Mindez egyfajta komótos lassúsággal bontakozik ki, miközben apró töredékekben ismerjük meg Muir cselsorozatát, amelyről fentebb már említést tettem. Érdekes ellentmondás van azonban a forgatókönyv terjengős elbeszélésmódja és a rendezői megvalósítás között. Tony Scott, aki immár lassan két évtizede a hollywoodi rendező iparosok első vonalába tartozik, olyan sikerekkel a háta mögött, mint a Top Gun vagy Az utolsó esély, a valójában lassan bontakozó eseményeket merőben más felfogásban dolgozza fel. Szinte az egész film az elmúlt évtizedek divatossá vált „klip stílusában” pereg, rendkívül rövid beállításokban, gyors vágásokkal, állandóan feszülő nyugtalanságot teremtve a nézőkben. A módszer kétségtelenül „up to date”, a fiatalok nagyobb része számára szinte magától értetődővé vált a képek ilyenfajta halmozása. Az én személyes ellenkezésem, ízlésbeli tiltakozásom valószínűleg nem is mérvadó már ennek megítélésében. Ugyanakkor el kell ismernem, hogy Scott következetesen és nagy mesterségbeli tudással alkalmazza felfogását, amely így aztán szinte azonos hőfokon tartja az eredetileg csendesebben folyó részleteket és a legizgalmasabb jeleneteket.
A nagyszerű Redford bölcs belenyugvással engedi megmutatni arcának ráncait, alakítása szerves részévé téve az idő gyűrődéseit vonásaiban. Brad Pitt lehetőségei kisebbek, a tanítvány nem kap igazi kibontakozási esélyt, de tehetségéhez mérten igyekszik alkalmazkodni a szerényebb feladathoz. A kisebb szerepek alakítói masszává olvadnak, megnyugtató hátteret szolgáltatva a sztárnak, aki mindennek ellenére nem él vissza a lehetőséggel, nem akar csillogni, csak tisztes tehetséggel ellátja feladatát.
Bán Róbert
