Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A festőt voltaképpen Claude Gellée-nek hívták, 1600-ban született a lotaringiai Chamagne falucskában, egy jómódú parasztgazda harmadik fiaként. Mivel Claude igen vásott kölyök volt és szerfelett rosszul tanult, apja hamarosan kivette az iskolából és cukrászinasnak adta. Ezen a pályán már jobban megbecsülte magát, és miután mesterségéről megtanult minden tanulhatót és megkapta a segédlevelet, búcsút mondott Lotaringiának, és a kor szokása szerint vándorolni ment. Ám nem Genf vagy Párizs felé vette útját, mint helyében bármelyik vándorló cukrászlegény tette volna, hanem habozás nélkül dél felé indult. Helyenként megállapodott, hogy valamelyik cukrászmester műhelyében dolgozzék és némi pénzhez, élelemhez jusson - ily módon végigvándorolt fél Itálián, egészen Rómáig, amely valami okból mágikus erővel vonzotta a kalandos kedvű francia fiút.
Az örök városban nemsokára elmondhatta magáról, hogy „mestersége címere szakács, cukrász és freskófestő”. Rómában ugyanis Claude-ot szolgálatába fogadta egy Agostino Tassi nevű festő, akinek házában mint szakács, cukrász és háziszolga tevékenykedett, ám a fiú igyekezett gazdájától ellesni a festés mesterfogásait is. Oly eredményesen, hogy Tassi egy idő múlva magával vitte jelentősebb munkáihoz. Így Claude segédkezett akkor is, amidőn Tassi freskókkal festette ki a Muzi-házat, amelynek ettől fogva egész Róma csodájára járt. Sajnos a nevezetes épület nyomtalanul eltűnt az évszázadok süllyesztőjében, de Claude jó barátja, a Rómában dolgozó német piktor, Joachim Sandrart feljegyezte, hogy a freskókon ábrázolt jelenetek hátteréül szolgáló tájak legtöbbjét Claude festette.
Miután elsajátított minden elsajátíthatót Tassitól, otthagyta első mesterét és elszegődött egy másik festőhöz - ezúttal már nem szakácsnak, hanem festősegédnek. Új mesterét Goffredo Walshnak hívták. Németalföldről került Itáliába és magával hozta a flamand festészet realista látásmódját. A két év, amit Walsh mellett Nápolyban töltött, minden bizonnyal nagyon sokat jelenthetett Claude Lorrain tehetségének kibontakozásában.
Senki sem tudja pontosan, hogy Claude Lorrain 1625-ben miért tért vissza Franciaországba. Sandrart szerint apja betegsége miatt utazott haza, hogy segítsen a bajba jutott családon. Mások szerint egy nagy megbízás reményében vágott neki a hosszú útnak. Akármi volt is az oka, tény, hogy nemsokára Nancyban találjuk, ahol valóban egy nagy munkán dolgozik: a karmeliták templomának freskóit festi egy Deruet nevű idősebb mester társaságában.
Deruet közepes művész volt, azonban igen nagy ínyenc, s mivel a karmelita rend a két festő munkájáért bőkezűen fizetett, ebben az időben akadálytalanul hódolhatott kedvenc passziójának. Claude Lorrain a jelek szerint ebben is buzgó társa volt.
Egyik lakomájuk előtt - így szól a krónika - Deruet kijelentette, hogy „olyan csemegét szeretne fogyasztani, amihez foghatót Nancyban még senki sem evett”. Nem kis horderejű kijelentés volt, mert Nancy konyhája - akárcsak napjainkban - híres volt különlegesen finom fogásairól: a petrezselymes disznófejsalátától a véreshurka-omlettig és az illatos bergamottolajjal készített aprósüteményekig.
Deruet kihívására a szűkszavú Claude Lorrain nem mondott sem igent, sem nemet. Szótlanul elvonult valahová, majd a lakoma során saját kezűleg tálalt fel két olyan ételt, amely új, fölséges ízeivel ámulatba ejtette Deruet-t. Az első fogás előétel volt, amely csodálatos harmóniában egyesítette a finom sajtok, pirított szalonnaszeletek és az eladdig ismeretlen vajastészta ízeit. Deruet elragadtatásában annyit evett belőle, hogy a következő fogásokból már csak csipegetni tudott.
Szerencsére étvágya a lakoma végére visszatért, mert ekkor került asztalra a második „Lorrain-fogás”, mégpedig a „párnacsücskök” mélyén finom gyümölcsízeket rejtegető vajastészta, aminek Deruet nem tudott - nem is óhajtott - ellenállni. Gondolni lehet, hogy nem firtatta túlságosan, vajon Claude maga találta-e fel az új tésztafélét vagy magával hozta receptjét Itáliából, mint azóta is sokan hiszik.
Miután a karmeliták templomának kifestésével végeztek, a két festő útjai elváltak. Claude Lorrain a leveles vajastészta receptjét Deruet-re bízta és visszatért Rómába. Deruet Franciaországban maradt és buzgón terjesztette Claude Lorrain vajastésztájának dicséretét. A tésztarecept mindmáig fennmaradt, sokféle változatban. Nem így a karmelita templom, amely sajnos elpusztult, nyomtalanul.
Claude Lorrain 81 évet élt meg. Hosszú életének hátralevő részét Rómában töltötte el. Szinte ki sem mozdult onnét, csak a közvetlen környékre kirándulgatott: a tengerparti Ostiába, a Nemi-tóhoz Subiacóba. Bőségesen szolgáltatott neki motívumokat az örök város fórumaival, antik szobraival, középkori utcáival, valamint a festői Campagna ligeteivel, pásztoraival, juhnyájaival, várromjaival és tengeröbleivel. Ezeket a tájakat örökítette meg festményein, beléjük álmodva a mitológia isteneit és istennőit, bibliai idők figuráit.
Claude Lorrain pályája delelőjén királyok, pápák, bíborosok festője volt, igazi festőkirály. VIII. Orbán pápa házikápolnáját vele festette ki freskókkal, IV. Fülöp spanyol király a Buen Retiro palotába Claude Lorraintől rendelt tájképeket. Colonna herceg, Medici bíboros megbízásából festett freskókat, tájképeket. Európa zengett dicsőségétől, de ő maga élete végéig egyszerű, szerény ember maradt. A Spanyol Lépcső közelében lévő házában szívesen látta vendégül barátait. A desszertet a vacsorához többnyire maga készítette el, habár konyhájában jó néhány szakács, cukrász dolgozott.
Halász Zoltán
A leveles vajastészta készítésének sokféle módját fejlesztették ki a cukrászok és a háziasszonyok azóta, hogy Claude Lorrain divatba hozta. Leginkább az figyelhető meg, hogy minél régebbi egy receptje, annál bonyolultabb és minél újabb, annál egyszerűbb. Kugler mester Házi cukrászat című könyvében négyféle készítési módját írta le a leveles vajastésztának, s bár sokban különböznek egymástól, abban mind megegyezik, hogy a tésztát legalább négyszer kell átgyúrni-hajtogatni, méghozzá nem akárhogyan, hanem pontos előírás szerint, amelynek betartását, a hajtogatás különféle fázisait, szemléltető ábrák könnyítik. A mai olvasót, akinek kevés az ideje, nemigen merném e hosszú és bonyolult műveletre ösztökélni, ezért inkább egy gyors leveles tésza receptjét adom meg, amely könnyen készíthető el, s vaj helyett a kevesebb koleszterint tartalmazó margarinnal.
Hozzávalók: 28 dkg liszt, 22 dkg margarin, 2 dl tejföl, 1/2 citrom leve, egy csipet só. Elkészítés: a hozzávalókat késsel összedolgozzuk, majd hideg helyre tesszük legalább 2 óra hosszat, de ha lehet, egy egész éjszakán át és pihentetjük.
Hozzávalók: 28 dkg liszt, 22 dkg margarin, 2 dl tejföl, 1/2 citrom leve, egy csipet só.
Elkészítés: A hozzávalókat késsel összedolgozzuk, majd hideg helyre tesszük és pihentetjük: legalább 2 óra hosszat, de ha lehet, egy egész éjszakán át.
Hozzávalók: egy adag a gyors leveles tésztából, a töltelék barackíz
Elkészítés: A tésztát késfok vastagságúra kinyújtjuk, négyszögletes lapokra vágjuk, mindegyik négyzet közepére teszünk egy-egy kanál lekvárt és a tésztát félbehajtjuk. Forró sütőbe tesszük, 2 perc múlva a lángot gyengébbre vesszük. Előbb felső, majd alsó lángon sütjük.
