Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A nagy csüggedés hamarosan jókedvre változott, mivel színészeinket szeretettel fogadták egyik városban a másik után. Eger, Miskolc, Kassa voltak főbb állomásaik, majd átkeltek a Királyhágón és Erdélyben folytatták vándorútjukat. Bemutatkozásuknak a kolozsvári magyar színházban szép sikere volt, ám az előadás után Déryné hangulata mégis mélabúsra fordult. Pestre emlékezett vissza. „Ott ha a színházból hazamentem egy sereg férfi, nő együtt csevegve kísért, mókázott, s vidáman heveredtem le szobámban a díványra egy kicsit pihenni. Itt meg jön a leány a vacsorával. Mindjárt eszem egy kis jó pecsenyét. Föltálal. – Mi az? – Csirke káposztalével és tormával. No hiszen, ha itt is ilyen ételekkel élnek, úgy én itt meghalok éhen. Lefeküdtem éhesen."
Hamarosan kitűnt azonban, hogy Erdély konyhája csodálatosan finom ízekkel rendelkezik. A második előadás után az intendáns, Nagy Lázár ebédre hívta meg Dérynét. „Csak elbámultam a nagyszerű terítéken, amint az ebédlőbe beléptem – jegyezte fel a Naplóban –, minden megvolt az asztalon, ami egy elegant díszterítékhez megkívánható. Legelőbbször is, mielőtt asztalhoz szólítottak volna, pici ezüst pohárkákban igen finom málna- és narancslikőrt hordott a szolga körül, ezüsttálcán. Ezután felszolgálták az első fogást: kétféle leves volt. Egy fehér és egy barna színű. Ezt követően kétféle előétel következett: irós-vajas tészta hústöltelékkel és rizskása kövér pulykamájjal. No most már felkelhetek, gondolám, már nem félek, hogy éhen maradok."
A fő fogás azonban még csak ezután következett: „Fölhoz az inas két tál töltött káposztát. Amint hozzám jön, nem is akartam ránézni, de Lázár úr kínál: – El ne vidd – mondja az inasnak. – Én a tekintetes asszonyt kolozsvári káposztával kívántam meglepni, mert ezt tudom, hogy még nem evett, így készítve. Ezt csak az én szakácsom érti így elkészíteni. Nem is álltam én ellent, ki a töltött káposztát úgy szereti. De hogy írjam én ezt le? Ennek jóságát, szép, ízletes föltálalását és hogy mi volt abban minden főve és tetején még azonkívül a friss kolbász sütve. Inkább azt kellene elbeszélnem a nők kedvéért, hogy mikép főzik az ilyen erdélyi töltött káposztát. Azt nem is mindenkor lehet főzni, csak amikor sertést ölnek. Van ahhoz készítve egy nagy casserol. Midőn a szalonnáról lehúzzák a bőrt, amily nagy a casserol, leterítik egészen vele, épp úgy, mintha ki volna bélelve. Azután rendre rakják a fenekére a szokott módon elkészített töltött káposztát, amilyent mi is főzni szoktunk. Azután egy rend gyöngyös hurkát, szalonnát, sertéshúst sorba; azután ismét egy rend töltött káposztát, azután a közepibe egy megspékelt sült kappant, még ha van, sült libát is, ismét egy rend káposztát, mindaddig, míg a casserol megtelik. Akkor annyi vizet töltenek rá, amennyi ellepi, s beborítják ismét szalonnabőrrel, hogy abban főljön meg az egész. De azt nem szabad berántani, csak amint megfőtt, úgy betálalni. Igaz, hogy fölséges étel, de sokba kerül. Egyetlen egy se utasította vissza a második kínálást – én sem."
Véget értek a szép kolozsvári hetek, s a vándorszínészek folytatták útjukat. Brassóban állapodtak meg egy időre, ahol Déryné Rossini Tolvaj szarkájában aratott szép sikert. Egy alkalommal aztán a társaság összebeszélt: kirándulnak a Cenk-tetőre, ott töltik az egész napot, ott főznek majd ebédet is. „Az ilyen kirándulásoknak sosem voltam ellenmondója. Elkészítettem mindeneket, bepakkolva az élésládákba, kosarakba. Hozzá szükséges edényeket, gyönyörű dinnyéket, szóval jó napot akartunk maguknak csinálni. Bizony nem volt könnyű a fölmászás azokon a kősziklás, görcsös kapaszkodókon, de mégiscsak fönn voltunk, s élveztük annak gyönyöreit, amit egy oly magasságról letekintve érezhet az ember. De az étvágy kezdette magát jelentgetni, s mindenik a maga kedvenc étkét kezdette, mint óhajtása tárgyát, kecsegtetőleg a tányérján mennél előbb ízlelhetni. – Háromféle lesz mindössze – mondám. – Először gulyásból, levesnek. – Az a legjobban fog esni – mondák. – Másodszor jó turós galuska tepertővel. – Éljen a turós galuska – felelék. – Harmadszor rántott csirke a magam kedvéért. – No, az is megjárja.
Otthon már minden elkészítve: csirkék megkoppasztva, a galuskának a tészta meggyúrva, megtépve, megszikkasztva.
Azalatt elkészült már az ebéd. – Legelőször is borszéki borvízzel enyhítem szomjamat – kiálták némelyek. Odaértünk. Az asztal megterítve, mindennel ellátva. A bográcsból illatozott a jó étvágyat gerjesztő gulyás, de óh türelem ne hagyj! Még a rántott csibének valók be se voltak pólyálva. Hozzáláttam magam is. Bizony, míg azt a nagy tál rántott csirkét megborongattuk, kirántottuk, majd ozsonna lett belőle. De végre föl volt tálalva. Ízlett is. Már a turós galuska járt rendre, jön a rántott csirke. Szépen piroslott, ropogósra sülve, a tálra halmozva. Amint kiveszek egy combot, nagy étvággyal, mint egy jelszóra az eső nagy cseppekben, de mint nagy tölcséreken zuhhh! nagy locsogással az égből, az asztalt elborítva. De azt a gyorsaságot, mellyel mindenki a tálakat az ételekkel, a cilindereket a borokkal, vizekkel az üvegeket kapkodták be az erdő sűrűjébe! Az én rántott csirkéimet úgy mentettem meg a vég megpuhulástól és ázástól, hogy ruhámat fejemre borítottam, s tálastól betakargattam."
Így végződött, csapzottan, de jókedvűen az ebéd a Cenk-tetőn. Brassóból Abrudbányára, Zalatnára, Verespatakra, Marosvásárhelyre, majd ismét Kolozsvárra vitte a színészeket vándorútjuk. Egy idényre visszatértek a „kedves, óhajtott Pestre", de még sok esztendőnek kellett eltelnie, amíg felépült az első Nemzeti Színház Pesten.
Halász Zoltán
