Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Félreértés ne essék, nem az aphrodisiacumnak való ételekről szándékozom én most írni (habár erről a témáról is érdemes volna szót ejteni egyszer), csupán a régi rómaiakat idézem a címben, akik a hüvelyeseket és különösképpen a babot „sok bajt okozó, álmot elűző és Vénuszra ösztönző” eledelnek minősítették, s fogyasztásukat erősen ellenezték, mert, mint megjegyezték, „elköltésükből némely esetben pillanatnyi kellemetlen következmény származik”.
Egyiptomban azoknak a papoknak, akik szüzességi fogadalmat tettek, a babra ránézniük sem volt szabad. A római birodalomban az áldozópapok előtt még a bab nevét sem volt szabad kiejteni - hogy fogyasztása szigorúan tiltva volt számukra, ezek után magától értetődik.
A görög orvostudomány ezzel szemben nem az erotikus következményektől tartott, hanem azért ellenezte a hüvelyesek fogyasztását, mert úgy vélte, hogy megterhelik az emésztést, és ezáltal különféle nyavalyákat okoznak. Hippokratész szerint: „Az elmének ereje és minden külső érzékenységnek, például a látásnak tisztasága is, az effélékkel való hosszas élés következtében szemlátomást apad.”
Szerencsére az ilyes orvosi aggályoskodás nem mindenkinek szegte kedvét, a lencse pedig egyenesen a filozófusok kedvenc ételévé avanzsált, amikor Plinius megállapította, hogy „igen alkalmassá teszi az agyat a szelíd, folyamatos elmélkedésre”.
Ami egyébként a „Vénuszra ösztönzést" illeti, attól alighanem még az egyiptomi papok sem rettegtek olyan nagyon.
Nem szándékozom e helyütt végigmenni a „hüvelyesek világtörténetén”, amelynek folyamán a siker és a balszerencse korszakai éppen úgy váltakoztak, mint ama másik, nagyobb ívű történelemben, amely az országok, kontinensek ügyes-bajos dolgait mondja el. Hadd idézzem fel inkább egy személyes élményemet, amely egy bizonyos babételhez fűződik. Ahhoz a babfogáshoz, amelyet Franciaországban cassoulet-nak, Európa keletebbi felében pedig sóletnek hívnak, s mint kitűnik, két évezred távolából kapcsol össze országokat és civilizációkat.
A dolog úgy kezdődött, hogy a francia Languedoc fővárosában, Toulouse-ban azt kérdezte tőlem egy külföldre szakadt budapesti polgár: nem akarnék-e megismerkedni a város ételspecialitásával, amelyet franciául ugyan cassoulet-nak neveznek, de ő az egyszerűség (meg a hazai emlékek) kedvéért inkább „boros sóletnek” mondana.
Már az is meglepett, hogy a sólet, amelyet a közép- és kelet-európai zsidóság kedvenc ételének hittem, Dél-Franciaországban „nemzeti eledel”, de hogy Languedocban borral főzik a sóletet, az már igazán több volt a soknál. Hamarosan elzarándokoltunk a cassoulet egyik híres „szentélyébe”, ahol cserépfazékban tálalták a párolgó, ízletes sóletet. Sajnos, nem tudtam annyit fogyasztani belőle, amennyit szerettem volna, mert nagyon laktató volt, de mindenesetre feljegyeztem a készítésmódját, amely így hangzik: Egy literre való fehérbabot áztassunk vízben egy éjszakán át. Főzzük fele-fele arányban vegyített fehérborban és vízben egy gerezd fokhagymával, egy csipet borssal, sóval, babérlevéllel, petrezselyemgyökérrel, répával, s amikor már jócskán forrott, tegyünk bele fél kiló kolbászt, egy kis libazsírt, esetleg egy kiló darabokra vágott juhhúst (bárányhús, sertéshús is használható), öntsük fel fehérborral, adjunk hozzá fokhagymát, petrezselyemzöldet, kakukkfüvet, sót, borsot ízlés szerint.
Amikor a bab is, a hús is félig megpuhult, a kettőt együtt főzzük tovább mérsékelt lángon, miután néhány evőkanálnyi paradicsompürét is tettünk belé. Körülbelül egyórányi újabb főzés után tegyük tűzálló tálba vagy cserépfazékba, a tetejét hintsük meg prézlivel, és tegyük sütőbe körülbelül fél órára. Forrón, a tűzálló edényben adjuk asztalra.
Honnan került a sólet Toulouse-ba? Vajon a Dél-Franciaországban lakó pun telepesek hozták-e magukkal a receptjét a Közel-Keletről? Zsidóktól származik-e, akik valamely középkori üldöztetés idejében kerültek oda, s mikor egy idő múlva tovább kellett vándorolniuk, a sólet már „meghonosodott" - mégpedig a fehérborral megöntözött, juhhússal is gazdagított languedoci változatban? Ki tudná ma már ezt megmondani!
Halász Zoltán
Hozzávalók: 25 dkg fehérbab, 5 vöröshagyma, 1 cseresznyepaprika, só, bors, babérlevél, olívaolaj a sütéshez.
Elkészítés: A babot előző este beáztatjuk. Másnap félig megfőzzük, leszűrjük, a levét félretesszük. A vöröshagymákat megtisztítjuk, karikákra vágjuk, olajban üvegesre pároljuk. Hozzáadjuk a felaprított cseresznyepaprikát, a babérlevelet, megsózzuk, és még néhány percig tovább pároljuk. Aztán levesszük a tűzről. Egy tűzálló edényt kiolajozunk, beleteszünk egy réteg hagymát, arra egy réteg babot, ismét egy réteg hagymát, legfelülre bab jöjjön. Olajat öntünk rá és annyi babfőzőlevet, amennyi ellepi. Sütőbe tesszük, és kis lángon addig sütjük, amíg a bablé el nem főtt.
