Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
„Úgy tűnik, a sors akarta, hogy szakács legyek” – mesélte barátjának, Rossininek, a zeneszerzőnek egy ízben, immár élete alkonyán. „Apám olyan szegény volt, hogy nem tudta táplálni huszonnégy gyermekét, így hát kézen fogott és a Párizs környéki faluból, ahol éltünk, elvitt a fővárosba. Egy fogadóban a város szélén megivott egy pohár bort, azzal otthagyott. Nem tudtam, mit tegyek, mihez fogjak, egész nap étlen-szomjan csavarogtam Párizsban. Végül visszatértem a fogadóhoz, leültem kint a járdaszegélyen és elaludtam. Szerencsémre a fogadós – egy kövér, jószívű ember – észrevette a kint gubbasztó fiúcskát, bevitt a házába és felfogadott inasnak. Tizenhárom éves voltam akkor."
Marie-Antoine Careme nem érte be azzal, amit a fogadóban tanult, később beállt pástétomsütőnek egy vendéglőbe, ami alatt nemcsak a pástétomsütés, hanem a cukrászkodás minden válfaja is értendő, mivel a két mesterség együvé tartozott. Az igyekvő fiatalember nem elégedett meg azzal, amit mesterétől tanulhatott. Könyvtárakba járt, recepteket gyűjtött, rajzolni is megtanult, hogy maga tervezhesse a torták, pástétomok díszítményeit.
A párizsi ínyencek körében egy idő múlva híre ment a Szent Jakab utcai vendéglőnek, ahol dolgozott: művészek, írók, vezető politikusok kezdték látogatni. Egy napon illusztris vendég asztalához hívták ki a konyhából Careme-et: Talleyrand volt, Napóleon külügyminisztere. A nagy ínyencet annyira elragadta Careme konyhaművészete, hogy azon nyomban felszólította: hagyja ott a vendéglőt és legyen palotája főszakácsa.
Careme elfogadta az ajánlatot és elindult a világhír útján. Talleyrand sűrűn adott ebédeket, vacsorákat, amelyeken nem egyszer megjelent Napóleon is. Állítólag ő nevezte el Careme-t a „konyhák Napóleonjának”.
A nagy szakács dicsősége tovább tartott, mint a császáré: Napóleon bukása után Careme a bécsi kongresszus egyik nevezetessége lett, mint Talleyrand főszakácsa. Sándor cár, Ferenc császár éppúgy élvezte remekléseit, mint Metternich kancellár vagy Wellington herceg. Később Careme bejárta egész Európát: főzött az angol udvarban, majd az orosz cár, később az osztrák császár udvari főszakácsa lett.
Bécsben lett főztjének lelkes híve Esterházy herceg, aki gyakran időzött Careme konyhájában és – mint maga mondta tréfálkozva – kitüntetésnek érezte, ha a konyhák koronázatlan királya időnként megengedte neki, hogy mellette kuktáskodjék egy kicsit. Alighanem csupán Esterházy herceg szerénysége fogalmazta meg így együttműködésüket, mert ebben az időben Careme számos magyar fogást felvett receptjei közé, többi között a paprikás csirkét, amely általa vonult be a világ konyhaművészetébe.
Rossini – aki köztudottan nagy ínyenc volt, sőt ő maga is kiváló amatőr szakács – élete végéig barátja maradt Careme-nek. Egyik zeneművét neki ajánlotta, s mikor Careme haláláról értesült, megrendülten vezényelte el Beethoven gyászindulóját.
Halász Zoltán
