Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Feltehetően csak a filmtörténet iránt érdeklődők tudják ma már, hogy a húszas-harmincas években a világszínvonalú dokumentumfilm-készítés volt az angol filmgyártás egyik fontos jellemzője. Bizonyos, hogy ennek emlékei máig jelen vannak a brit filmesek tevékenységében, és bizonyos, hogy ez a hagyomány közrejátszik a hétköznapok valós világa, a „kisemberek” életének, sorsának ábrázolása iránti vonzódásukban. Talán Kenneth Loach 1970-ben forgatott Kes című - nagy nemzetközi sikert aratott - filmje óta bizonyos értelemben véve valamiféle vonulatként bukkannak fel újra meg újra a brit filmgyártásban azok a filmek, amelyek kevés pénzből, de nagyon igényesen ábrázolják az élet mindennapjait, családok, szűk közösségek emberi-társadalmi konfliktusait.
A hatvanadik évében járó Stephen Frears, aki 1985-ben Az én szép kis mosodám című filmjével aratott először nemzetközi sikert, legújabb munkájával, a most bemutatott Liammel is ezek sorába csatlakozik. Egy köznapi munkáscsalád, apa, anya és három gyerek mindennapi életét ábrázolja a háború előtti Liverpoolban.
A film cselekménye nem vethető össze az akciófilmek, szellemesen kifundált komédiák dús, fordulatos eseménysorával. Ebben a történetben az élet kisebb-nagyobb történései lüktetnek, személyes megrázkódtatások, kis konfliktusok. Létrejöttükben apró események játszanak közre általában, de az egész mögött ott feszül a „nagybetűs” történelem, a társadalom válsága és változásai.
Stephen Frears és csapata mesterien bánik az eszközökkel, amelyekkel meg tudja teremteni a mindennapok atmoszféráját, lüktetését. Jimmy McGovern forgatókönyve az árnyalatok gazdagságának ábrázolására ad lehetőséget, nem dramaturgiai értelemben vett jellemeket ábrázol, hanem embereket, akikkel történnek a dolgok és akik maguk is aktív részesei annak, hogy ezek a dolgok megtörténnek.
A Liam (ez egyébként a főszereplő kisfiú keresztneve) semmiképp sem illeszthető bele a mai film Hollywood által diktált fősodrába. Minden ízében európai, pontosabban brit szellemiségű, ez határozza meg közelítési módját. A történet megelevenítői valószínűleg remek színészek, ami ebben az esetben úgy nyilvánul meg: eszükbe sem jut, hogy színészek. Ahogy a gyerek főszereplő Anthony Borrows (akit kivételesen nem az Angliában jól működő, gyerekszínészeket képző iskolák valamelyikéből, hanem „az utcáról” válogattak) nem tud mást tenni, mint magát adni, úgy az apát játszó Ian Hart is elhiteti velünk, hogy nem játssza, hanem éli filmbeli életét. És ez túlnyomórészt valamennyiükre érvényes, eredetiek, mint a miliő, amelyet az operatőr, Andrew Dunn képei olyan pontosan örökítenek meg.
Aki nemcsak a mozit általában, de az igazi filmet szereti, bizonyára örömét leli majd Stephen Frears legújabb munkájában.
Bán Róbert
