Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A nyolc hajót kiállító hét csapatnak minden eddiginél mélyebben kellett a zsebébe nyúlnia ahhoz, hogy esélyesként állhasson rajthoz. Ez, úgy tűnik, sikerült is, a hajók és a szerelvények anyaga nem nagyon tér el egymástól, miként meglehetősen egyformára sikeredett a hajótestek tervezése is. Ezúttal tehát nem kell attól tartani, ami a korábbi úgynevezett egykezes földkerülő vitorlásversenyek profijait időnként zavarta kissé, hogy tudniillik merész amatőrök low budget hajóikkal nevetségessé teszik a küzdelmet.
A Volvo Open Race most ennek ellenkezőjéről szól: a csapatok mögött álló szindikátusok mind eredményes szereplést várnak versenyzőiktől, hiszen befektetett szponzorpénzük a helyezés szerint fial. Ez most, feltehetően, kevésbé fog magukon a hajókon múlni, sokkal többet számít majd a kapitányok, a meteorológusok és a taktikusok tapasztalata és kockázatviselési készsége, illetve a csapatok összeszokott munkája. Ez a verseny abban különbözik ugyanis más földkerülő regattáktól, hogy a hajók nyolc szakaszra osztva kerülik meg a „golyóbist”, és minden szakasz végén pontokat kapnak: a szakaszgyőztes annyit, amennyi hajó az adott szakaszon indult, a többiek sorra eggyel kevesebbet, az utolsó értelemszerűen egyet. Ilyen módon mindegyik szakasz egyformán fontossá válik, miközben az egyes útvonalrészek körülményei egyáltalán nem egyformák, sőt.
A mezőny az angol partoktól először délnek, majd kissé délkeletnek tart és egyetlen 7350 mérföldes etapon belül átvág az Egyenlítő környéki szélcsendes zónán. Ez a vidék a meteorológusoké. Aki itt - akár nagyobb kerülők árán is - el tudja kerülni a teljes szélcsendes övezeteket, az előbb ér a szeles zónába, így olyan előnyre tehet szert, amelyet a Fokvárosig hátralévő szakaszon nehéz behozni. Igaz, erre is akadt már példa a tavalyi Vendée Globe-on, hasonló bravúrra a mostani versenyen azonban nem lehet számítani: a hajók nagyjából egyforma sebessége általában arra kényszeríti a vitorlázókat, hogy ne veszítsék el egymást szem elől.
A második szakasz valamivel rövidebb, de ezt a 6100 mérföldet is megemlegetik a csapatok. A Fokváros-Sydney útvonal már a hideg és nagyon szeles déli óceánon vezet, a hajók itt maximális sebességük közelében teljesíthetnek, hiszen a szélirány is kedvező. Őrült, 50 kilométer/óra körüli rohanás ez, ráadásul erősen hullámos tengeren, ami ugyancsak megnehezíti a kormányosok dolgát. A hullámokról leszáguldó, majd megtorpanó hajótest fölött az árbocokon irgalmatlan erők keletkeznek, következésképpen errefelé gyakoriak a személyi sérülések is.
Ausztráliában a csapatok beszállnak a hagyományos Sydney-Hobart vitorlásversenybe, hogy azután 2500 mérföldet megtéve Aucklandbe érkezzenek. Itt már a taktikusoké a főszerep, ez a távolság túl rövid lesz ahhoz, hogy a hajók komolyabb stratégiai elképzelések miatt elszakadjanak egymástól. Itt előreláthatóan sebesség szerinti elrendezésben kettes-hármas csoportok alakulnak majd ki, amelyek között a kapitányok és a taktikusok rutinja dönt majd. Éppen emiatt valószínűleg minden csapat a fedélzetére vesz olyan profi versenyzőket, akik korábban páros versenyeken, kishajós olimpiákon vagy világbajnokságokon bizonyítottak. Ez a szakasz azért is érdekes lehet, mert itt a mezőny összemérheti tudását több, a négy évvel korábbi versenyen részt vett hajóval is, így direkt módon lemérhetővé válik, mennyit fejlődött a hajóépítés tudománya ebben a rövid időszakban.
Aucklandból indul a verseny legkockázatosabb szakasza. A mezőny a Horn-fokot megkerülve Rióba megy. Az 1974-es első versenyen hét sportvitorlás kerülte meg Amerika legdélibb csücskét, azóta többen követték őket, de sok volt az áldozat is. Itt hideg, időnként elementáris erejű viharok, szélsőséges körülmények, jéghegyek nehezítik a versenyzők dolgát, a segítség a legjobb biztosítás mellett is messze van. A Horn-fokon túl megkezdődik a nagy északi menetelés, itt szűk szélben haladnak a hajók. Rio után marad a helyzet azzal a különbséggel, hogy a fránya szembeszél is egyre gyengébb lesz, Miamiig ismét át kell haladni a szélcsendes zónán. Idegtépő álldogálások, rettentő meleg, miközben a műholdak jól mutatják az 50 mérföldre haladó vetélytárs remek - 5-10 kilométer/órás - sebességét - ez jellemzi ezt a szakaszt. A Miami-Baltimore útvonal ismét a taktikusoké lesz, 850 mérföldön át nem lehet sokat kockáztatni. Az Atlanti-óceán Baltimore utáni átkeléséről legyen annyi elég, hogy ezt a távot már több hajó is teljesítette a mezőnyből, az időkülönbségek minimálisak voltak, ezen a 3400 mérföldön alighanem nagyon határozottnak kell majd lenniük a szkippereknek ahhoz, hogy fenntartsák a békét a navigátorok és a taktikusok közt. A La Rochelle-Göteborg szakaszon feltehetően a helyi viszonyokat jobban ismerő európaiak diktálnak majd. Göteborg és a 250 mérföldre fekvő végcél, Kiel kikötője között mindössze 250 mérföldet kell megtenni. Ha eddig nem dől el a verseny, akkor a végét - szerintem - élőben kellene közvetíteni a tévében.
M. D.
