Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Hadd kezdjem ezt a beszámolót, szokatlan módon, a Pizzás című új magyar filmhez mellékelt füzetkével. Sok hasonló fordult már meg a kezemben, de az önbizalomnak és az öndicséretnek ilyen mértékével, az önnön teljesítmény feletti ennyire mértéktelen lelkendezéssel még nem találkoztam. Példaként csupán egy rövidke idézet: „A napfénytől sugárzó, ötletdús látványvilágban a legfrissebb magyar zenéket szellemes dialógusok és vígjátéki fordulatok váltják. Erőszak és vérmentes mese. Történelmi perspektívából nézve a Millennium vígjátéka, zürrealista alkotás a szürrealista múlt és az ürrealista jövő között.”
Az eredmény, legalábbis a magam nézői ítélete szerint, korántsem indokolja ezt az elragadtatást. A film - amelynek lényege meghatározható annyiban, hogy épp egy tucat pizzaszállításnak mindössze a pizzás közös figurája által érintkező epizódfüzére - néhány lelkes, nagyot akaró, többségében a szakmában majdnem teljességgel járatlan fiatal ember vállalkozása. Olyanoké, akik éveken át - más-más módokon - készültek a feladatra. Ennek érdekében sok mindent megtanultak és sok mindent ellestek különböző elődök tevékenységéből. Így például - hallhatólag - nagy hatással volt rájuk a népszerű Besenyő család című televíziós műsor, ahonnan dialógustechnikájuk nagy részét kölcsönözték. Lelkük rajta, bizonyosan sokan vannak, akik szeretik és mulatságosnak tartják ezt a stílusjátékot. Személyes ízlésficamom bizonyára, hogy számomra ez legfeljebb egy darabig vicces, de semmiképpen nem humoros. Márpedig a kettő, értékét tekintve, nem ugyanaz.
Mindent egybevetve: Balogh György, az író-rendező, Forgács Gábor operatőr-producer és Kovács-K. András, aki a főszereplő, az art director, valamint a zenei vezető feladatát vállalta, bizonyára sok mindent megtanult a filmkészítés rejtelmeiből. Van érzékük a beállítások megformálásához, kitűnően értik a gyors, rövid snittek vágásának technikáját. S még az sem lenne nagy baj, hogy benne hagyták a filmben egy bizonyos Dopeman úr idegcsiklandozóan dilettáns alakítását. Nyilván elhitték neki becsületszóra, amit magáról mond a már említett füzetben: „A Pizzásban jó gengszter vagyok.”
A film készítői sok mindent megtanultak tehát, egyvalamit azonban sajnos még nem: filmet csinálni. Jó filmet legalábbis. Ahhoz ugyanis nemcsak technikai tudásra, lelkesedésre és elhatározásra van szükség, hanem - például, de nem utolsósorban - megszerkesztett, épkézláb forgatókönyvre, amely nem hullik szét egymásnak gyakran stílusban is ellentmondó elemekre. És hát szükség lenne - bár ezt félve mondom ki, mert nem igazán divatos a mai magyar filmgyártásban - valamiféle gondolatra, amely összefogja a vásznon történőket és valami értelmet is ad nekik.
Remélem, legközelebb ez is sikerül.
Bán Róbert
