Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Évente több ezer film készül a világban. Ha a televíziók számára forgatott mozgóképeket is ideszámoljuk, tízezer fölé is nőhet ez a szám. Túlnyomó többségük merő rutinból jön létre, szinte azt mondhatnánk, hogy az örökké műsorra éhes tévécsatornák és mozik folyamatos ellátása végett van állandó mozgásban ez a hatalmas apparátus.
Ebben a mérhetetlen tömegben alig néhány tucatnyira tehető az, ami a készítők másfajta kívánalmairól tanúskodik. Arról, hogy a tömeges közfogyasztás igényeitől (vagy inkább igénytelenségétől) valami eltérőt, emberi megfontolásra is érdemes munkát hozzanak létre. Valami olyat, amelyben egyedi gondolatok is helyet kapnak, amelyiknek van valami személyes stílusa.
Ebbe a ritka közegbe tartozik Neil LaBute pályafutásának első alkotása: a Férfitársaságban. Egyszerű, de bizarr történet. Két hivatalnok (alakítóik Aaron Eckart és Matt Mallo), akit néhány hétre egy vidéki részlegre helyeznek ki valami speciális feladat elvégzésére, úgy határoz, hogy a nőkben való eddigi csalódásait megbosszulja és csapdába csal egy lányt (Stacy Edwards), aki szenvedő alanya lesz ördögi, de pitiáner machinációjuknak. A kiválasztott egy ritka darab. Fogyatékos, nevezetesen süket, aki ugyan kitűnően olvas szájról, de ha nem közvetlen a kontaktusa a beszélővel, akkor a szavak elsuhannak mellette. S a betegség természetéből következően: a beszéd is nehezére esik, egy hangon, furcsán jönnek ki a száján a mondatok. Viszont – küllemét tekintve – vonzó, szép, nőies.
A két fickó külön-külön kezdi a játékot. Mintha nem is ismernék egymást. Egyikük végül is sikerrel jár, elbolondítja a lányt. A másik viszont valóban beleszeret, s amikor rájön, hogy a játékot elvesztette, kiborul, leleplezi magukat, a szándékot, a „tréfát”, amelyet barátja eredményesen eljátszott...
Ebből a históriából formálja meg filmjét LaBute, sajátos, remekül kifundált és nagy műgonddal, következetesen megvalósított stílusban. Hosszan kitartott, távolságőrző beállításaiban gyakran helyezi szereplőit valami üvegfelület, például egy autó szélvédője mögé, növelve ezzel a képek elidegenítő hatását. Párbeszédei – a filmnek nemcsak rendezője, de írója is – egyszerűek, köznapiak, de pontosan tükrözik alakjai benső világát. A történet kétségtelenül lassan pereg, de ez nem ügyetlenkedő vontatottság, hanem világos rendezői szándék eredménye. Fokozza a néző növekvő nyugtalanságát, feszültebbé teszi hangulatát. Summa summarum: a Férfitársaságban végiggondolt, eredeti munka, amely a végén egy váratlan csavarral még meg is perdíti az egyensúlyt. Nem szívderítő, nem éppen optimizmusban fuldokló mű ez: végignézve afféle furcsa, kesernyés ízt hagy maga után, mint egy pohár campari, sok jéggel, szóda nélkül.
Neil LaBute nevét leírtam már ugyanitt, néhány héttel ezelőtt, a Betty nővér című filmje kapcsán. Akkor megjegyeztem: azt hiszem, érdemes megjegyezni a nevét. Most megismert pályakezdő munkája (amely egyébként elnyerte a New York-i filmkritikusok díját és a Sundance Fesztivál elismerését is), csak megerősített ebben a véleményemben.
Bán Róbert
