Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Lord Sandys hosszas kapacitálás - és jelentős összegű baksis - árán végül is megszerezte az immár az uralkodónő által is sürgetett ízesítő receptjét, és hazatérve Angliába, megbízott egy Worcesterben működő drogista céget, hogy állítsa össze a „mágikus” keveréket, bármennyibe kerüljön is. John Lea és William Perrin - a két drogista - lelkiismeretesen beszerezte a hozzávalókat és elkészítette a keveréket, de amikor Lord Sandys jelenlétében megtörtént a próbakóstolás, kiderült, hogy a készítmény élvezhetetlen. Az íze olyan kellemetlen volt, hogy Lord Sandys kénytelen volt pironkodva jelentést tenni őfelségének: nem képes óhaját teljesíteni. A lord kegyvesztetten nyugalomba vonult - Lea és Perrin urak pedig a kudarcot okozó mártást hordóstul száműzték valamelyik raktáruk mélyébe és igyekeztek megfeledkezni róla.
Sok év telt el, amikor egy raktár-nagytakarítás során a hordó véletlenül előkerült rejtekhelyéről. Valószínűleg felnyitatlanul kidobták volna, ha véletlenül nincs jelen Perrin unokája, aki mindenáron meg akarta kóstolni a „titokzatos” hordó tartalmát. Perrin nem tudott a kisfiú unszolásának ellenállni, kinyittatta a hordót, és amikor a tartalmába belekóstolt, kiderült, hogy a furcsa „zagyvalék” az évek során kellemesen pikáns ízű, kitűnő, csípős mártássá finomodott. A helyszínre siető Mister Lea ugyanígy vélekedett - és azon nyomban megszületett a döntés: Worcesterhire sauce néven hozzák forgalomba.
Ezt követően megkezdődött a gyártás, a készítmény pedig nagy sikert aratott előbb Angliában, majd divatba jött az egész világon. Az eredeti recept alapján gyártják állítólag azóta is. Pontos összetétele persze üzleti titok, de annyi tudható, hogy brandy-ecet, cukormelasz, só, szardella, tamarinde, csili, szójaszósz és fokhagyma van benne, meg valószínűleg jó néhány más adalék is, amiről nem szól a krónika.
Az angol konyha egyhangúságát a Worcestershire mártás mellett a mustár Angolhonban kifejlesztett változatai enyhítik némileg. A történet állítólag arra a korra nyúlik vissza, amikor még a római légiók tartották megszállva a brit szigeteket: a vadon tenyésző mustár leveleit különféle fűszerekkel, borral és illatos füvekkel vegyítve sült húsok ízesítéséhez használták. A mustár a Római Birodalom összeomlása után is közkedvelt maradt és idővel az angolok rájöttek, hogy a megőrölt mustármagot reszelt tormával vegyítve csípősebbé, érdekesebb ízűvé lehet tenni. A keveréket némi vízzel megnedvesítve golyóbisokká gyúrták össze, hogy könnyebben szállítható legyen. Konyháikban ezt követően almabor vagy almalé hozzáadásával készítettek belőle mártást a húsok mellé.
A manapság közkedvelt mustárport a legenda szerint egy bizonyos Mrs. Clements találta fel, akinek az a remek ötlete támadt, hogy a mustármagokat egy vízimalomban meg lehetne őrölni és szárazon, por formájában forgalomba hozni. A gondosan megszitált mustárpor nyomban nagy sikert aratott és elterjedt egész Angliában.
A ma is népszerű, világszerte használatos Colman-féle mustárt egy bizonyos Jeremiah Colman nevű molnár kreálta, a cég hiteles krónikája szerint 1814-ben. A norwichi molnár nemcsak megőrölte a mustármagot, hanem kurkumával és más fűszerekkel keverve, üvegekben hozta forgalomba. Így született meg a híres angol mustár, amelynek számtalan változata van: létezik csípős, kevésbé csípős, sőt egészen enyhe ízű, Colman-mustár is. A Colman-cégnek egyébként nemcsak gyára és boltjai vannak, hanem Norwichban még egy mustármúzeumot is fenntart, amely a város népszerű turistaattrakciója.
Halász Zoltán
