Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Az 1997-es indonéziai, thaiföldi és koreai kudarcokat a következő évben újabb csődök követték Oroszországban és Brazíliában: ezekben az esetekben a felülértékelt valuták árfolyamának szinten tartására tett próbálkozások az illető országok adófizetőit sok milliárd dollárral tették szegényebbé. Akiknek volt pénzük, azok viszont az árfolyamok fenntartásával létfontosságú időt nyertek, hogy kedvezőbb feltételekkel kerüljenek ki a csapdából. Csak a leértékelés tudta újraindítani a gazdasági növekedést ezekben az országokban.
Minden ilyen kudarccal csökkent az IMF szavahihetősége. A szervezet mégis vállalta a különböző új megoldások alkalmazását, és mindegyik egy kicsivel sikeresebb volt az előzőnél. Volt, amikor elővigyázatossági kölcsönt nyújtott, mint Brazíliának, máskor „mentőöv”-stratégiát alkalmazott, amivel azonban fel kellett hagynia, például Romániában.
Az utolsó csepp volt a pohárban az idei török és argentin válság. A törökországi pánik éppen azt követően tört ki, hogy Fischer közölte: úgy látszik, Ankarában rendbe jönnek a dolgok. Argentínát, az IMF egyik kedvenc gyermekét dicsőítették, amiért sikerült leszorítania az inflációt és stabilizálnia valutájának árfolyamát. A dicséretek ködébe merülve a Valutaalap nem látta vagy figyelmen kívül hagyta, hogy Argentína gazdasága stagnál és fél évtizede két számjegyű a munkanélküliség. Növekedés nélkül pedig az ország egyre nehezebben tudta törleszteni a hatalmas kölcsönöket.
E kudarcok következményeként konszenzus alakult ki arról, hogy rosszul menedzselték a globális pénzügyi válságot, és már csak abban nincs egyetértés, hogy mit is kellene tenni. Úgy tűnik, hogy - legalábbis szavakban - az IMF sokat tanult a hibáiból. Most már elismeri, hogy a tőkepiac liberalizálása, amelyet világszerte erőltetett, rettenetes instabilitást okozott és meghatározó tényezője volt a globális pénzügyi válságnak. Azt is elismeri, hogy az indonéz bankok általa irányított szerkezetátalakításának módja vezetett az ellenük intézett rohamhoz, hogy túlságosan szűkítő politikája Kelet-Ázsiában elmélyítette a válságot. De azzal a kérdéssel még szembe kell néznie az IMF-nek, hogy miért történtek ezek a hibák. Még hátravan, hogy új retorikáját megjelenítse politikájában. Az új IMF-csapatnak a következő kérdéseket és leckéket kell végiggondolnia:
- A gazdaság nem ideológia, hanem bizonyíték és elmélet gyakorlati alkalmazása. Például milyen bizonyíték sugallta, hogy a szegény országok tőkepiacának liberalizálása gyorsítja gazdaságuk növekedését? Mielőtt változásokat erőltetünk rá a világgazdaság rendszerére, azt megcáfolhatatlan bizonyítékoknak kell alátámasztaniuk. Milyen bizonyíték volt arra, hogy rövid lejáratú adóságokkal terhelt gazdaságokban a magas kamatok segítenek stabilizálni a valutaárfolyamokat? Mielőtt pusztító következményekkel járó politika folytatására veszünk rá országokat, stabil bizonyítékokkal kell rendelkeznünk arra vonatkozóan, hogy az hatásos lesz. Nem elég kijelenteni, hogy a kamatok majd egyszer lejjebb fognak ereszkedni, mivel utólag nem lehet „csődteleníteni” egy a büntető magasságú hitelkamatoktól tönkrement céget.
- Nagyobb intellektuális következetességre van szükség. Hogy lehet előbb azt kiabálni, hogy a kormányoknak nem szabad beavatkozniuk, mert a piacok hatékonyak, majd beavatkozni a valutapiacon?
- A gazdasági reformok fájdalmasak lehetnek, de ez nem ad jogot arra, hogy lebecsüljék azt a fájdalmat, amit a szegényeknek kell elviselniük. Miért jutottak dollármilliárdok a bankok feltőkésítésére, miközben nem akadt néhány millió dollár az indonéziai nyomorgók ételének és tüzelőjének ártámogatására? Hogy történhetett meg, hogy néhány oligarcha több milliárd dollárhoz jutott az IMF által bátorított privatizációs program keretében elajándékozott állami vagyonból, de nem jutott pénz a gyalázatosan alacsony nyugdíjak kifizetésére?
Akár tetszik, akár nem, a Nemzetközi Valutaalap közintézmény, hiába használja a nagyvállalatok nyelvezetét. Az IMF világában a tagországokról mint részvényesekről beszélnek. De a Valutaalap politikája úgy befolyásolja az életeket és a gazdaságokat, ahogy egy vállalaté soha. Mint közintézményt, a szervezetet demokratikus elveknek kellene vezérelniük. Amikor a Világbank zárt ajtók mögötti tárgyalásokat akart folytatni a Valutaalappal a kelet-ázsiai válság politikai következményeiről, általában elutasításra talált. Amikor én nyilvános vitát akartam, még a válság befejeződése után is ellenálltak. Még a globális pénzügyi rendszer reformjának vitája is eltorzult, mivel úgy tűnik, hogy csak pénzügyminiszterek és jegybanki kormányzók ülhetnek le az IMF asztalához.
Ezzel a viselkedéssel az IMF átgázolt a legalapvetőbb gazdasági és etikai elveken. A politikák között mindig vannak különbségek. Egyesek kedvezőbbek egyes csoportoknak, mások nagyobb kockázatot jelentenek. Annak eldöntését, hogy milyen politikát kell választani, jobb egy adott ország politikai folyamataira bízni, ezt nem sajátíthatják ki nemzetközi bürokraták, akármilyen hozzáértőek is. Ha közgazdászok politikai döntéseiket egyszerű technikai kérdésként állítják be, alapvető erkölcsi és szakmai szabályokat sértenek meg.
Az elmúlt nyolc évben az IMF helyzetében az volt az ironikus, hogy míg a Clinton-kormány otthon harmadik világbeli elveket alkalmazott a növekedést serkentő aktív kormányzati szerepvállalással, a nemzetközi színtéren az amerikai pénzügyminisztérium (közvetlenül és az IMF-en keresztül is) olyan nézeteket propagált csekély variációkkal, mint a tradicionális piaci fundamentalizmus és a leszivárgás gazdaságtana, vagyis olyan eszméket, amelyeket az Egyesült Államok maga elvetett.
E kérdésben az új Bush-kormány nagyobb intellektuális következetességet mutat. A republikánusok hatalomra kerülésük előtt bírálták a hatalmas nemzetközi mentőakciókat, amelyeket a vállalatok iránti jótékonykodásnak minősítettek, és Törökország esetében ragaszkodtak elveikhez, bár ez nem állíthatta meg az IMF mentőakcióját. Az már más kérdés, hogy a Bush-csapat akkor is ragaszkodni fog-e elveihez, amikor amerikai és nem német bankok kerülnek veszélybe.
A Bush-kormány és az IMF új vezetése előtt lehetőség nyílik arra, hogy eltávolodjon a múlt kudarcot vallott válság-, átmenet- és fejlődéskezelési stratégiáitól. A kihívás az, hogy nyitottan és demokratikusan olyan politikát alakítson ki, amely nem valamely ideológián, hanem a gazdaságtudományon alapul, és különös figyelmet szentel annak a szegényeket érintő hatásaira. Sajnálatos módon attól, amit az utóbbi időben az Egyesült Államok belpolitikájában láthattunk, nem lehetünk igazán nyugodtak efelől.
(A szerző jelenleg a Stanford Egyetem közgazdaságtani professzora, korábban Clinton elnök gazdasági tanácsadóinak elnöke, valamint a Világbank vezető közgazdásza és alelnöke volt.)
Copyright: Project Syndicate
