Egy huszonhárom éves fiatalember, a fényképezés igézetében, a száz évvel ezelőtti Budapestet járja. Sodródik. Keresi magát. Minden különleges arcról, ruháról, mozdulatról pillanatfelvételt készít, hogy megőrizhesse. Egy este meglát egy nőt a Nemzeti Színház egyik kék páholyában.
A nő sötét szemében időtlen kifejezés. Asszonyos alakját kiemeli a karmazsinvörös estélyi, amelynek dekoltázsa a kor mind szabadosabbá váló divatja szerint sejtetni engedi dús kebleit. A fiú visszafogott polgári énje mélyén zenélni kezd valami. Az előadás szünetében dobogó szívvel kér engedélyt, hogy elkészíthesse a nő portréját, s ezzel becsöppen egy másik világba.
Így indul első regényem. A romantikus történetet három éven át forgattam magamban. Naponta órák hosszat könyvtárakban ültem, korabeli képeslapokat, leveleket, megsárgult fényképeket nézegetve. A századforduló napihíreit kezdtem jobban számon tartani, mint a kilencvenes évek végének aktualitásait.
Joggal kérdezhetnék, miért foglalkoztat egy huszonéves lányt 2001-ben az Osztrák–Magyar Monarchia kora. Az ihletet az úgynevezett mikrotörténet adta, amely régi korok hétköznapjainak kutatásával foglalkozik. Az ELTE történelem szakának hallgatójaként ismerkedhettem meg e tudománnyal egyik tanárom – később szakdolgozati konzulensem, majd jó barátom – révén.
Ebben a történetben benne vagyok én is személyes élményeimmel, tapasztalataimmal, még ha regényemmel száz évnyire kerültem is a jelentől. Ajánlom a könyvet azoknak, akiket érdekel, milyen is lehetett egy magyarországi zsidó család élete a közvetlenül világháború előtti Monarchiában.
Polgár Lea
