Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Dicsérjük és szeretjük a kutyát, amiért okos, hűséges, az ember legrégibb társa, kísér bennünket és segít nekünk, amióta csak kőkorszaki elődeink vadászni kezdtek. Ezzel szemben a tyúk gyáva, a kacsa és a liba ostoba, a pulyka okkal, ok nélkül mindig mérges, dühösködik. A kellemes pillanatot kivéve, amikor elragadtatott sóhajjal enni kezdjük a csirkepaprikást, nem sok jó szót kapnak tőlünk szegény baromfiak.
Pedig hát a derék eb iránti vonzalmunk sem némíthatja el az igazságot. Például azt, hogy a liba pompás értelmi képességekkel rendelkezik, Konrad Lorenz jó néhány kötetet összeírt róla. A pulykát mexikói őshazájában szent madárként tisztelték az aztékok, ami pedig a tyúkot és népes családját illeti, róla aztán igazán meglepő dolgok derültek ki: egyebek közt az, hogy legalább oly régtől fogva együtt él az emberrel, mint a kutya, ha ugyan nem régebben amannál. Bár nem tudom, hogy még mindig együttélésnek nevezhetjük-e a csirkesorsot napjainkban, amikor szegény többnyire egy „csirkegyár” levegőtlen tömlöcében tölti rövid, sanyarú életét.
A házityúk származása egyébként nem teljesen tisztázott. Darwin egy bizonyos dzsungeltyúkfajtára, a bankiva tyúkra vezette vissza eredetét, amely trópusi erdőségekben élő, narancsvörös és aranyzöld tolldíszben pompázó madár, már ami a kakast illeti, a nőstény ugyanis barna színű, szerényebb tollazatú. Darwin óta azonban az is kiderült, hogy a világon fellelhető házityúkfélék elképesztő sokfélesége aligha származhat egyedül a bankivától - valószínűleg más vadtyúkfélék is csatlakoztak az emberhez a világ különböző tájain a kasmíri hegyektől Perzsiáig, Kínától Amerikáig, és továbbtenyésztésükből, keresztezésükből keletkeztek a házityúk különféle változatai. Lehet, hogy Darwin túlságosan szűkre vette a kört, amikor a házityúk egyetlen őstől való származását feltételezte.
Akárhogyan történt is, annyi bizonyos, hogy már a rézkorban eszegették a húsát Ázsiában és a Közel-Keleten, majd az időszámításunk előtti első évezredben felbukkant Európában is. Az ókorban különös tisztelettel vették körül, mert azt tartották, hogy Mars védnöksége alatt áll, a Hadisten kedvelt áldozati állata. Columella, a római természettudós időszámításunk szerint 50 körül már részletesen ír a tenyésztéséről, megjegyezvén, hogy honfitársai leginkább a kappan húsát kedvelik. A britek, úgy látszik, válogatósabbak vagy rosszabb ízlésűek voltak. Amikor Julius Caesar hadaival meghódította Britanniát, feljegyezte, hogy a sziget lakói tenyésztik ugyan a házityúkot, de a húsát nem fogyasztják, ezzel szemben szenvedélyesen kedvelik a kakasviadalokat.
A régi magyarok bölcsebbek voltak - már ami a húsfogyasztást illeti. A füskuti Landerer Mihály által kiadott „Uri és közönséges konyhákon meg-fordult szakáts-könyv” közel húszféle módját tartalmazza a „tyúk- és tyúkfiak különb-különb módon való elkészítésének, sőt még arra nézvést is kiokítja a „Szakáts nélkül szűkölködő betsületes Közrendeket”, hogy miképpen lehet „az ösztövér tyúkot hirtelen meghizlalni”, ami igencsak hasznos fortély.
Galeotto Marzio egy megjegyzése nyomán sokáig azt hitték: valami rejtélyes úton-módon Mátyás király udvarába már eljutott volna a pulyka, ami azért lett volna nagyon meglepő, mert az európai szemnek még ma is kissé egzotikus külsejű madár Közép-Amerikából került kontinensünkre, így hát aligha főzhették volna a húsát Mexikó felfedezése előtt a nagy király szakácsai. Persze a kétség sosem alszik: hátha létezett egy számunkra ismeretlen pulykafajta, amelyet a Mátyás udvarát felkereső követek valamelyike hozott magával, hogy kedvében járjon az uralkodónak. A rejtély azóta tisztázódott: az ismeretlen baromfi, amelyet a krónikás egy helyen „indiai tyúknak” nevez, minden bizonnyal gyöngytyúk lehetett, amely már jóval Mátyás uralkodása előtt tenyészett Európában is. Pontosabban szólva, az afrikai származású madár nem is egyszer, hanem két ízben „vonult be” kontinensünkre. Először Itáliában kezdték tenyészteni, ahová pun hajósok vitték magukkal az időszámításunk előtti századokban Afrikából, onnan aztán elterjedt a római birodalom területén sokfelé. A népvándorlás idején kipusztult, még a nevét is elfelejtették. Amikor Vasco da Gama Afrika partjai mentén India felé hajózva rábukkant a fekete őslakók kedvelt baromfijára, indiai tyúknak nevezte el az ismeretlen állatot. A portugál hajósok hozták el Európába másodízben, azóta tenyésztik ismét a gyöngytyúkot kontinensünkön.
A pulyka őse ma is él Mexikóban: magokkal, gyümölcsökkel, rovarokkal táplálkozó vadmadár, vadásszák és csapdával fogják, mint másutt a fácánt vagy a fürjet. Elgondolni is nehéz, hogyan jutott olyan előkelő szerephez az azték mitológiában: Mexikó őslakóinak hite szerint ugyanis fő táplálékuknak, a kukoricának első magvait egy mesebeli, óriás pulyka hozta magával Keletről és hullajtotta el az Altiplanón, a termékeny fennsíkon, ahol azóta megszakítás nélkül termelik.
A római legenda szerint a Capitoliumon élő libák gágogásukkal felriasztották az alvó őrséget, ennek volt köszönhető, hogy a római védősereg visszaverhette az orvul támadó ellenséget. A hazának tett szolgálatért járó hála övezte attól kezdve a Capitolium lúdjait.
Úgy tűnik, a liba küllemében vagy magatartásában lehetett valami tiszteletet érdemlő, mert hosszú ideig áldozati állatként, afféle „szent madárként” tenyésztették másutt is. Kőbe vésett, valamint sírkamrák falára festett remek lúdábrázolások maradtak fent az egyiptomi ó- és új birodalom korából. Homérosz megverselte őket az Odüsszeiában.
A liba „társadalmi helyzete” időszámításunk kezdetén megváltozott. Az idősebbik Plinius nevezetes természetrajzi művében a Historia naturalisban már nem szent madárként méltatja, sokkal inkább jóízű húsáról ír és arra nézve ad tanácsokat, hogyan lehet gesztenye és más táplálékok révén megnövelni a máját, lévén az utóbbi „az ínyencek által nagyra tartott és értékes csemege”. Ami egyébként máig érvényes megállapításnak mondható.
A kacsa a legrejtélyesebb baromfi, annak ellenére, hogy őse, a vadkacsa (másik nevén: tőkés réce) ma is igen sokfelé él Magyarországon is. Az ókori civilizációk legtöbbje nem ismerte, legalábbis az egyiptomi, zsidó, görög források nem említik. Legkorábban Kínában tenyésztették háziállatként: már három évezreddel korunk előtt említik kínai források a kacsát. A sárgásfehér pekingi kacsa a XIX. század második felében került csak át Európába - bár itt akkor már nyilvánvalóan léteztek más házikacsafajták. A XIX. század eleji és annál régebbi magyar szakácskönyvekben kevés kacsahúsból készített étel receptje szerepel, leginkább az erdélyi konyha élt vele. Bornemisza Anna szakácskönyvében a „középszerű réce” két fogással van jelen, miközben a „vadréce” húsát tizenötféleképpen készítette el a fejedelemasszony konyhamestere. Napjainkban a kacsa „karrierje” fellendülőben van: a francia konyha kedvelt baromfifélesége és nálunk is kedvelt ínyencfogás a ropogósra sült kacsamell.
Halász Zoltán
