Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Említett beszélgetésünk Tersánszky Józsi Jenővel a Vadászkürt sörözőjében történt - amelyet aztán nyomtalanul elsöpört a háború -, de még a történet folytatása is az ántivilágban esett meg, abban az időben, amikor a Nagybányára való utazáshoz néhány esztendeig nem kellett útlevél. Így jutottam el én is oda, jó néhány évvel Józsi Jenő után.
A Zazar fahídjánál cirádás tornyos épület állott, a tetején szélkelep forgott, rajta az égtájak D-K-É-N betűivel. Valaki felvilágosított, hogy Nagybányán ezek a betűk nem a szélrózsa négy irányát jelentik, hanem annak rövidítését képezik, hogy Doktor Kádár És Neje. Amit azért is célszerű volt mindjárt megtudnom, mert az a bizonyos Doktor Kádár az én Kádár Géza unokabátyám nagyapja volt hajdan. Az egykori körorvos Kádár már régen meghalt addigra, emléke csak a tréfás szólásmondásban élt, de Kádár Géza, a festő unoka javakorabeli férfi volt, pályája delelőjén. Minthogy nagyon óhajtotta, hogy a pesti unokaöcs is megismerje a festők városát, karon fogott és körbehordozott barátai, pályatársai között.
Ha most felidézem a neveiket, mintha a képzőművészeti lexikon lapjait forgatnám. Csók Istvántól Rudnay Gyuláig azóta halhatatlanná vált mesterek költöztek le nyaranként Nagybányára - több-kevesebb időre - festeni.
Bármilyen zöldfülű voltam, sok mindent tudtam Nagybányáról, mert Budapesten akkoriban jelent meg Tersánszky Józsi Jenő könyve, a festőkolónia életéről. Így hát Kádár Géza nem kis meglepetésére a festőknél tett látogatások végeztével bejelentettem, hogy most pedig szeretnék elmenni a Gyöngyössy-féle cukrászdába, mert ott tudomásom szerint fölséges vargabélest lehet kapni, még annál is jobbat, mint amilyent Kolozsvárott a híres Darvas-cukrászdában készítenek.
Kádár Géza ráállott, sőt még Kató unokahúgomat is magunkkal vittük, aki szép fekete leány volt, nem csoda, hogy Vida Géza, a szobrász néhány évvel később oly nagyon beleszeretett.
A „cuki" - ahogyan a Gyöngyössy-féle cukrászdát becézték - éppen olyan volt, mint amilyennek Tersánszky Józsi Jenő könyvében leírta. A kasszánál hófehér bőrű, ápolt, szőke hölgy trónolt, nyilván Gyöngyössyné maga, a vörös plüssel áthúzott karosszékekben nagybányai előkelőségek ültek. Az egyik asztalnál a polgármester termetes neje, körülötte ugyancsak terebélyes barátnői. Egy másik asztalnál néhány gazdatiszt küllemű úriember üldögélt, előttük borospalackok, poharak és nagy halom tordai pogácsa volt, ami ugyancsak Gyöngyössy úr remeklései közé tartozott. Egy távolabbi asztalnál előkelő, szikár, ősz úr valami különös, zöldes színű likőrfélét kortyolgatott, hozzá tésztát harapdált, amelyről később megtudtam, hogy nem más, mint a mézből, mákból és dióból készült dalauzi, a nevezetes örmény delikátesz. A receptjét alighanem Gyöngyössyné hozta a családba, mert örmény származású volt, mint sokan Erdélyben. Az öregúr pedig Réti István volt, a nagybányai iskola atyamestere.
Kádár Géza tisztelettel üdvözölte, mire Réti szórakozottan biccentett válaszul és tovább kortyolgatta az abszintet - mert a zöldes ital az volt persze - és szótlanul merengett maga elé azontúl is.
Ha addig nem tudtam volna, a következő hetekben már kezdtem érteni, hogy mi vonzotta ide a mestereket és a növendékeket. Soha sehol nem láttam az eget olyan gyönyörű kéknek, a lombokat olyan harsányzöldeknek, mint nagybányai kóborlásaimkor. A Zazar medre kénsárga kövekkel volt a természettől kirakva, azok közt búzavirágszínű víz csordogált még akkor. Aprócska házak álltak a partjain, feljebb, a dombok oldalában pedig egy fatemplom volt látható, amelynek tornyát gyönyörű facsipkékkel ékesítette ismeretlen mestere. Színek, motívumok olyan gazdagsága áradt mindenünnen, hogy a festői képzeletnek attól fel kellett gerjednie.
E csodás környezetben nagyszerű élet folyt. Még pisztrángot is lehetett fogni feljebb, egy patakban, és megsütni a partján, szabad tűz felett. Felsőbányán mustos pecsenyét ettünk, és amikor átrándultunk szekéren Fernezelybe, hogy megnézzük az aranymosókat, akik vízimalomféle alkotmányban mosták ki a kövekből a nemes ércet, egy dáridó kellős közepébe pottyantunk. Pálinkát, bort hoztak és a bevezető kortyolgatás után asztalra került az ennivaló is: hatalmas tálban párolgó heránytokány. Ha kötetet írnék róla, akkor sem tudnám méltóképpen felidézni a marha- és disznóhús, füstölt szalonna, gomba és tejföl elegyéből, finom borral való locsolgatás közepette készült tokány felséges ízeit. Olyan elképesztő mennyiséget kebeleztem be, hogy mire a rakott túrós tésztához értünk, azt hittem, hogy egy falatra sem telik már az erőmből. Tévedtem. Abból is ettem jócskán, sőt a zsíros kakasból is, amelyről az igazság kedvéért el kell árulnom, hogy csak a neve hangzik oly gyomrot fenyegetőn, a valóságban szép színűre pirított, mézben meghempergetett pattogatott kukorica volt, ebéd utánra való, könnyű csemege.
Elhangzott eközben néhány pohárköszöntő is, aztán előkerült néhány cigányzenész valahonnan, megszólalt a muzsika, akinek kedve volt hozzá, táncolni ment. Talán táncoltam én is, mint a többi fiatal, de ez már csak halovány emlékként él bennem. Ködös, álomszerű, mint az egész, tovatűnt világ. Csak a heránytokány íze maradt meg az emlékezetemben mind a mai napig.
Halász Zoltán
