Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Alain Resnais kétségkívül a film történetének, vagy még pontosabban „a film nagykorúvá válása" folyamatának egyik legjelentősebb alakja. Már rövidfilmjeivel (Guernica, Éjszaka és köd) megmutatta oroszlánkörmeit. Első egész estés munkájával, a Szerelmem, Hirosimával pedig azt bizonyította, hogy nem egy a film tehetséges alkotói között, hanem a filmnyelv, a képi-hangi kifejezésmód egyik legnagyobb újítója. Bár visszahúzódó egyénisége miatt neve talán kevésbé közismert, mint akár Fellinié vagy Bergmané, a hozzáértők tudják, hogy jelentősége semmivel sem kisebb.
Pályáját végigkísérni, elemezni itt aligha nyílik lehetőség, ennyit azonban elöljáróban el kellett mondanom róla, amikor a kilencvenes évek közepén forgatott filmjére szeretném felhívni a figyelmet. Készítése idején már túl járt hetvenedik életévén, de újító szelleme, eredetisége mit sem csorbult. A film magyar címe: Megint a régi nóta - sajnálatos félrefordítás, hiszen a mű maga éppenséggel nem régi nóta, hanem meglepően új eszközöket alkalmazó, elragadóan bájos alkotás. (Az eredeti cím helyes fordítása: Ismerjük a dalt.)
A történet, amelyet leperget előttünk, banálisan mindennapi érzelmekről, emberi magatartásokról, kapcsolatokról szól. A cselekmény folyamatában előrehaladva a szereplő személyekről egyre inkább lepattogzik a felszíni hámréteg, lelkileg egyre meztelenebbé válnak, egyre jobban megismerjük és megértjük őket. Ahhoz azonban, hogy ez megtörténhessék, Resnais egy váratlan és meglepő, eddig filmen soha nem használt megoldást alkalmaz. A szereplők a legváratlanabb pillanatokban dalra fakadnak, ám nem az operettek közismert módján. Mintegy visszájára fordítja azt az operával kapcsolatos régi elméncséget, miszerint „ami akkora marhaság, hogy prózában már nem lehet elmondani, azt meg kell zenésíteni". Ennek a filmnek énekbetéteiben az pattan ki a szereplőkből - ismert francia sanzonok felhasználásával -, amit éreznek, de ami az adott pillanatban épp nem kimondható. Afféle rövidke belső monológok ezek, amelyektől maga a történés megcsavarodik. Először meglepődünk a szokatlan formán, majd egyre inkább átérezzük és megkedveljük, s visszamenőleg már szinte magától értetődőnek tartjuk. Ez - megspékelve a film-idő kezeléséről tett korábbi felfedezéseinek elemeivel - valami vadonatújat teremt számunkra. Nem meghökkentő, hanem elragadó, magával vivően újat, amitől öröm lesz nézni a filmet, hiszen mi is „ismerjük a dalt". Érdemes érte elmenni a videotékába, hazavinni és gyönyörködni az idős mester nagyon fiatalos játékában. (Odeon Video)
B. R.
