Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Velence védőszentjének, Szent Márknak a neve a hagyomány szerint azért kapcsolódik a marcipánhoz, mert készítésének titkát a Szentföldről a keresztes vitézek hozták volna magukkal Itáliába. A nevezetes édesség azért is lett marzapane, vagyis Márk(us) kenyere, mert állítólag a keresztes hadjárat ínséges időszakában a lovagok a mandulából és mézből készített édesség jóvoltából menekültek meg az éhhaláltól, s amikor viszontagságos útjukról visszatértek Itáliába, a szent ember iránti hálából e néven adták tovább a receptet honfitársaiknak.
Mint a legtöbb legendának, ennek is létezik másik változata. Eszerint egy bizonyos velencei cukrászmester Mária nevű leánykája az apja műhelyében játszadozva mézbe tört mandulát kevert, majd az így keletkezett gyurmát forró tepsiben kiszárította. Apja megkóstolta a játékból készített édességet és olyan jóízűnek találta, hogy maga is készíteni kezdte, mégpedig a Velencében közkedvelt szentelt gyertyák formájában, cirádákkal ékesítve. A legenda szerint a San Marco székesegyház előtti híres téren, a város védőszentjének ünnepén árusította először a mandulából és mézből készült finomságot, ezért nevezte el a nép Szent Márkról.
Az efféle névmagyarázatok tudvalévően többnyire legalábbis vitathatók. A marcipánról egyes források azt állítják, hogy – bár valóban a Közel-Keletről származik – neve nem Szent Márkhoz fűződik, hanem egy arab szóból származtatható, a mautabanból, ami annyit jelent, hogy ülő úr. Ez a bizonyos ülő úr egy pénzérmén lett volna látható, a trónon ülő Krisztust ábrázolta. A pénzzel az áruk eladása után járó tizedet fizették. Mivel pedig a kereskedők szerették a készpénzt maguknál megtartani, a hatósági személyek, a vámszedők pedig kedvelték a finom édességeket, az árusok gyakran a fonott kosárba csomagolt marcipánnal fizették meg a járandóságot: az édesség átvette a pénz nevét, amit pótolt.
Az előbbit alátámasztani látszik egy időszámításunk előtti korból származó perzsa vallásos irat, amely egy mandulából, mézből és olajból való édesség készítési módjának leírását tartalmazza. A felhasznált anyagok összetétele és az elkészítés módja félreérthetetlenül arra vall, hogy a marcipán őséről van szó. Valószínű tehát, hogy Perzsiában már jóval európai megjelenése előtt készíthettek marcipánt. Egyébként nagyon is elképzelhető, hogy már az ókorban ismerhették, hiszen megvolt hozzá minden nyersanyag, az elkészítés pedig nagyon egyszerű. Könnyen meglehet, hogy Xerxes és Dárius (Dareiosz) dús lakomáin már marcipán is volt a desszertek között.
A marcipán történetének azonban van egy másik irányba vezető ága is. Egy német krónika szerint a marcipánt német földön találták fel. Lübeckben 1407-ben iszonyú éhínség tört ki, mert abban az évben nagyon rossz volt a termés és ezért a város nem jutott elegendő élelemhez. Ráadásul ellenséges csapatok fogták ostrom alá a várost, ami tovább rontotta a helyzetet. A lakosság gyökeresen, füveken tengődött és nyilvánvaló volt, hogy az ostromnak már nem tud sokáig ellenállni. Ekkor a tanács elrendelte, hogy kutassák át a kikötő raktárait, hátha ott találnak valami ehetőt. A vizsgálat eredménnyel járt, az egyik raktárban nagy mennyiségű mandulát és mézet találtak, amiről senki sem tudott, mert a tulajdonosuk meghalt. A magisztrátus nem tudta, mit kezdjen vele. Ekkor egy péksegéd vállalkozott rá, hogy a két anyagból kenyérpótlékot készít. Mivel a városi tanács nem tudott jobbat, engedélyt adott rá, a péksegéd pedig megtisztította a mandulát, megőrölte, a mézzel összedolgozta és ízletes, tápláló tésztát készített belőle. A lakosság egy időre megszabadult az éhségtől, Lübeck védői új erőre kaptak, kitörtek a városfalak mögül és sikerült az ostromlókat elűzniük.
Az ínségkenyér, ahogyan a lübeckiek a nehéz idők elmúltával is nevezték, a város lakosságának kedvelt csemegéje maradt. Később egy Johann Niederegger nevű cukrászmester elvándorolt Lübeckből és Németország más részeiben is elterjesztette, megkedveltette a lübecki delikateszt. A cukrászmester emlékét egyébként ma is őrzi Lübeckben, a tanácsházzal szemközt a róla elnevezett Niederegger Café, amelyben napjainkban háromszázféle marcipán kapható: marcipános torták, pralinék, gyümölcsök és különféle figurák, karácsonyi desszertek, húsvéti tojások marcipánból.
Ez volna hát a marcipánmese német verziója. Hajlandó volnék elhinni belőle a lübecki éhínséget és az ínségkenyeret, ha a finom édesség efféle eredetét nem cáfolná éppen a német nyelv Bertelsman-féle értelmező szótára, amely a német Marzipan szó eredetét az olasz marzapane-ra, meg az arab mautabanra vezeti vissza.
Így hát számomra mégiscsak Szent Márk kenyere marad a marcipán.
Halász Zoltán
