Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Mi tagadás, régen ültem be akkora várakozással a moziba, mint Lasse Hallström filmje esetében. Az édes Csokoládé az előzetes leírás szerint olyan témával foglalkozik, amely igazán benne van napjaink levegőjében: a mássággal, a toleranciával, az új és régi közötti ellentéttel. A film nem a hagyományos, megszokott, ismert és itt-ott már megunt ellentétek valamelyikével, nem a színesbőrűek és fehérek összeütközésével, nem a szexuális viselkedések megítélésével foglalkozik. A megközelítés valóban eredeti. Egy magába zárt, szokásaiba dermedt kisvárosban feltűnik egy fiatalasszony a kislányával és csokoládéboltot nyit, amely különleges édességeivel, a tulajdonosok szabadosnak ítélt magatartásával felkavarja a mindennapokat. A polgármester, aki amúgy a környéket hajdan uraló grófi család utolsó sarja, ádáz harcot kezd a fiatalasszony, az üzlet, az édességek és egyáltalán magával az újdonsággal szemben.
Az ötlet remek, igazi vígjátéki szituáció. (Emlékezzünk rá: Hevesi Sándor, a nagyszerű színházi ember szerint minden igazi vígjáték mélyén valami súlyos társadalmi botrány rejlik.) Nagyszerű a helyszín megválasztása is. A kis francia város a dombtetőn, a maga teljes zártságával, környék nélküliségével, ideális lombik a kísérlet végigvitelére. Emellett van a történetben - amelyet Joanna Harris novellája alapján Robert Nelson Jacobs írt - néhány kitűnő figura: a cukorbeteg idős hölgy, a férje rabigájából megszabaduló asszony, akiket kitűnő színésznők - Judy Dench, akinek tehetségét már Oscar-díjjal is honorálták, meg az egykori Ingmar Bergman-tanítvány, Lena Olin - keltik életre ezer színnel.
A történetet azonban megfejelik egy olyan mellékszállal, amely látszólag ugyanarról szól, mint az alaphelyzet, de lerágott csontként nem gazdagítja az eseményeket, hanem zavaró mellékízeket kever bele. Legfőképp az ellenoldalt megjelenítő Alfred Molina, akire a gróf életre keltésének feladata hárul, olyan egy szál deszkából faragott fabábut mutat be, aki nem lehet méltó ellenfele a vonzó Juliette Binoche-nak. Kettejük viadala, amely a kulcsát képezné az eseményeknek, lapossá válik, egyoldalúvá. Az események egyre inkább elgurulnak a közhelyek felé, az a néhány apró jelenet, amelyben megvalósul a lehetőség, jelentéktelennek bizonyul az egyre erőltetettebbé váló, a hajdani hollywoodi álomgyár kliséivel operáló rossz tradícióval szemben.
Így hát hiába Roger Pratt operatőr néha bravúrosan szép képei, a remekül kiválasztott miliő, az érdekfeszítő indítás, végül is várakozásomban csalódottan álltam fel a „vége” felirat után. Sajnáltam, hogy az ígéret nem valósult meg, hogy a pompás lehetőségből végül is egy tucatdarab készült. Kifelé menet Poe Hollóját idézgetve mondogattam: kár, kár...
Bán Róbert
