Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
– A keleti kultúra kutatójaként megteremtette gondolatvilágának és környezete tárgyi világának harmóniáját. Honnan ered ez az összhang?
– Talán gimnazista koromból. Azóta foglalkozom kerámiával. Saját kerámiáim javát közel három évtizede készítettem, nem horgonyozva le egyetlen stílusnál: a hagyományos japán teaszertartás-csészéktől posztmodern selejt-művészeti tárgyak készítéséig mindent kipróbáltam. Életemnek ebben az időszakában feladatomnak tekintettem a kortárs magyar kerámiaművészet újabb törekvéseinek bemutatását. Kerámiaesztétikai írásaimnak nemzetközi visszhangja támadt, szimpóziumokon, képzőművészeti szabadiskolákon vettem részt témavezetőként, előadóként. Autodidakta létemre a Művészeti Alap 1984-ben felvett tagjai sorába.
– Mikor ébredt fel érdeklődése az ázsiai kultúra iránt?
– A buddhizmus iránti érdeklődésem is kamaszkori eredetű. Bár piarista gimnáziumba jártam, s emiatt nem vettek fel itthoni egyetemre, a világ értelmének keresését a keresztény valláson kívül más módon is megpróbáltam, például a zen buddhizmuson keresztül. 1965-ben, disszidálásom után – akkor így hívták az önkényes külföldre távozást – egy évig Franciaországban tartózkodtam, majd az Egyesült Államokba mentem, ahol felvettek a seattle-i egyetemre, s annak egyéves ösztöndíjával jutottam el Japánba. Ott bekerültem a Jokohama melletti Szodzsidzsi nagy szótó zen szerzetesképző iskolába, ahol hat hónap elteltével szerzetessé avattak. A kolostor kertjében az avatásom emlékére ültetett fenyő árnyékában ma már hűsölni lehet.
– Tehát Buddha papja lett. Hogyan alakult az élete ezután?
– Engem igazából a buddhizmus gondolatvilágán kívül a zen gyakorlati oldala érdekelt. Megtanultam a szerzetesi mindennapok szokásait, a napi hat-hét órás meditáció alatt eljutottam a tiszta tudat állapotáig, amit egy nyugati civilizáción felnőtt embernek nem csekély erőfeszítés nyugodt lótuszülésben teljesíteni. A kolostor kemény fizikai munkáján kívül átéltem a koldulás vesszőfutását is. Szerezetestársaimmal így kerestük meg a ruhára valót. Ez a koldulásnak az a formája, amikor az ember a szemet eltakaró nagy bambuszkalapban rohan végig a város utcáján, szutrákat kántálva, és ha valaki adni akar valamit a kolduscsészéjébe, akkor utána kell futnia, és bele kell erőszakolnia az adományt. Az alamizsnának ez a fajtája megszentelt pénznek számít, és csak szerzetesi csuha varratására szabad elkölteni. Tanulás mellett múzeumokat, színházakat látogattam, megismerkedtem a japán építészettel. Úgy éreztem, hogy a zen buddhizmus lényegét megértettem: „megmásztam egy hegyet", s választ kaptam a kérdéseimre. Rájöttem: amit kerestem, nem a világban, hanem magamban kell megtalálnom. Ezután akár haza is jöhettem volna, de Párizsba mentem, és egy neves orvosi kiadónál dolgoztam. Két év után valami távoli, jó levegőjű helyre vágytam, Ausztráliát választottam. Négy hónapig egy szubtrópusi szigeten, kőbányában dolgoztam. Ausztráliából 1971-ben hazajöttem. A disszidálásért végül nem kaptam büntetést, mivel még nem voltam katona, és nem árulhattam el hadititkot. Hazatérésemtől egészen 1985-ig a Gorkij Könyvtárban dolgoztam.
– Miként lesz egy buddhizmusból kandidált valakiből üzletember?
– A keramikussággal függ össze, hogy életem másfelé kanyarodott. Művészeti Alap tagként két jó nevű textilessel, Droppa Judittal és Sárosi Krisztinával alkotóközösséget hoztunk létre. A kilencvenes évek elején javaslatomra ázsiai használati tárgyakat, metszeteket, műkincseket, kisbútorokat kezdtünk importálni. Idehaza ezek az ajándéktárgyak kelendők lettek, mára kis- és nagykereskedelmi hálózatot építettünk ki. Feleségem külkereskedői szakmai múltja kapóra jött a vállalkozáshoz. Az így keletkezett haszonból teljesülhetett régi vágyam: könyvkiadót alapíthattam. Könyvsorozatot indítottam, amely ázsiai útleírásokkal, néprajzi és művelődéstörténeti kiadványokkal, szépirodalmi munkákkal ismerteti meg az olvasót. Sorozatunknak eddig 70 darabja jelent meg, köztük szótárak és idegen nyelvű könyvek is. Az igényes kivitel és az alacsony példányszám miatt könyveink kétharmada veszteséges, ám mégsem tekintem ablakon kidobott pénznek a rájuk fordított összeget. Mások termékeiket nagy költséggel reklámozzák, nekünk ezek a könyvek megteremtik cégünk arculatát. Abban bizakodom, hogy amint én a könyvektől jutottam el a távoli kultúrák ízeit, hangulatát hordozó szép tárgyakhoz, majd onnan ismét vissza a könyvekhez, mások is örömest megteszik ezt az utat. Vásárlóink maguk igénylik, hogy minél többet tudjanak meg a nálunk kapható dísz- és használati tárgyak eredetéről, ősi funkciójáról, anyagáról és előállítási módjáról.
– Bensőséges kapcsolata a könyvvel nem korlátozódik pusztán kiadásra. Szerzőként és műfordítóként is számon tartják. Milyen tervei vannak e területen?
– A napokban jelent meg második kötet haiku-versfordításom, Kobajasi Issza verseiből. Mindkét kötet válogatás volt, van tehát még elvégzendő feladat bőven. Művészettörténeti tárgyú könyvemen is dolgozom, amelyben a fazekasságtól a művészetig megtett utat szándékozom végig követni.
– Milyen irányban fejlődik a cége?
– Kistarcsán, egy korábbi textilgyár területén, ahol több mint egy hektáron nyolcezer négyzetméternyi épületegyüttes áll rendelkezésünkre, megépítjük a keleti kultúrák központját. Irodáink, raktáraink és nagykereskedésünk mellett itt kap helyet nagy bambusz- és borostyángyűjteményem, valamint a 650 darabos mázatlan, vörös kőagyag kínai teáskanna-kollekcióm. Időszaki kiállításokat is rendezünk majd, lesz itt berber, török és kínai teázó. A két emelet mély óvóhelyen mecsetet, imacsarnokot, meditációs helyiséget alakítunk ki, koncerteket is rendezünk.
– Hogyan él a magánember Terebess Gábor?
– Szoba-konyhás vályogfalú házban nőttem fel, amikor a hetvenes évek második felében megnősültem, összesen talán tízezer forintom volt. Eredendően puritán szemléletű voltam, az anyagiak sohasem érdekeltek. Ma sem élek nagy lábon, nem hódolok úri passzióknak. Egyetlen „tékozló" szenvedélyem van, a könyvgyűjtés és a könyvkiadás. Nekem igazi örömet ez okoz.
Eszes Máté
