Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Feljegyzések szerint már a Krisztus előtti I. században különféle víz alá került kincseket emeltek ki búvárok a Földközi-tenger legnagyobb kikötőinek közelében. Merülősúlyként általában vékony köveket használtak, így akár húsz méter mélyre is le tudtak ereszkedni. Biztosításként a búvárok kötelet kötöttek a derekukra, így társaik segíthettek nekik a felszínre jutásban. Persze így sem volt módjuk arra, hogy hosszasabban elidőzzenek a vízfelszín alatt. Elsőként Arisztotelész írt le egy olyan alkalmatosságot, amelynek segítségével a búvárok merülhettek. Ez egy felfordított, a merülő ember fejére tett üstből állt. A XVI. század második felében már búvárharangot eresztettek le kötélen a tengerfenékre. Az új találmány segítségével a búvárok már viszonylag hosszabb időt tölthettek a felszín alatt, hiszen amint a harang saját súlyánál fogva a mélybe ereszkedett, belső terében csapdába esett a levegő. Többek között ilyen eszköz segítségével próbálták felszínre hozni az elmerült spanyol armada kincseit is. A szerkezeten Halley javított azzal, hogy friss levegőt tartalmazó tartályokkal látta el, Smeaton pedig szivattyúval hozta összeköttetésbe, mely állandóan friss levegőt pumpált belé. Még így sem volt azonban tökéletes, hiszen a harangon kívüli munka, így a hajótestek javítása is lehetetlen volt. Végül is a XIX. században sikerült a kutatóknak olyan eszközt készíteniük, amellyel a búvárok viszonylag szabadon mozoghatnak a víz alatt. Az egyik az úgynevezett Rouquayrol-Denayrouze-féle berendezés volt, amely egy bő, vízálló gumi-szövet öltözetből, üveglencsékkel ellátott rézsisakból, nehéz ólomtalpakkal felszerelt bőrsarukból, egyéb ólomnehezékekből, késből és egy lélegzőkészülékből állt. Utóbbit a búvárok a hátukon viselték. A szükséges levegőt egy légszivattyúval felülről - a partról vagy hajóról - biztosították egy önműködő szelep segítségével. A francia készüléknek emellett több hátránya is volt. Ezeket kiküszöbölendő, az angolok olyan berendezést készítettek, amely nem tartalmazott lélegzőkészüléket, így a szivattyúk a levegőt nem egy tartályba, hanem egy kaucsukcsövön át közvetlenül a sisakba nyomták. A sisakra több szelepet szereltek, köztük a jobb fül közelében elhelyezkedő szabályozószelepet, amelynek segítségével a búvár az öltözékében felgyülemlett levegőt maga szabályozhatta.
A búvárkodás egyik legismertebb egészségbeli veszélykockázatát egy francia élettankutató, Paul Bert fedezte fel az 1800-as évek vége felé. Ennek lényege, hogy a nyomás alatt belélegzett levegő nitrogénjének túlnyomó része feloldódik az ember vérében és különféle testszöveteiben. Ha a nyomás hirtelen csökken, azaz a búvárok vagy a mélyépítők túl gyorsan emelkednek a felszínre, gázbuborékok alakulnak ki az egész szervezetben, éles fájdalmat okozva. Az először reumának hitt nyavalyát keszonbetegségnek nevezték el, ugyanis főként a keszonmunkások körében fordult elő. A vizsgálatok során Bert arra is rájött, hogy a betegség azonnal enyhül, ha a felszínen megnövelik a nyomást a búvár körül. Ennek a felismerésnek eredményeként építették meg 1893-ban Amerikában az első nyomáskiegyenlítő kamrát. A francia kutató azonban nem oldotta meg az összes problémát, hiszen azok a búvárok, akik 40 méternél mélyebben dolgoztak, sokszor az eszméletüket is elvesztették. A probléma kulcsát J. S. Haldane angol élettankutató találta meg, aki rájött: a búvársisakok hiányos szellőzése miatt megnövekedett a szén-dioxid szintje, ami bódultságot okozott. Haldane ezért azt ajánlotta, hogy nagyobb mélységben növeljék a friss levegő bejuttatását a búvár sisakjába. Ennek köszönhetően akár 60 méteres mélységbe is lemerészkedhettek a búvárok, ám mindezek ellenére 30 méteres mélység körül újabb tünetcsoport jelentkezett, amely mélységi mámorként vagy később nitrogén-narkózisként vált ismertté. A jelenségre az 1900-as évek elején figyeltek fel, s hatását a nyomás alatt belélegzett nitrogén idegrendszerre gyakorolt hatásának tulajdonították. A búvárok ezekben az időkben mind jobban szerettek volna maguknak egy olyan szerkezetet, amelynek segítségével önálló életet élhettek volna a vízben, ám az elszakadást az akkori technikai színvonal még nem tette lehetővé. Egyrészt még nem tudtak előállítani olyan nagy szakítószilárdságú könnyűfém palackot, amelybe az oxigént sűríthették volna, valamint nyomáscsökkentő berendezések sem voltak. A múlt század közepén végül két francia mérnök kifejlesztette az első könnyűbúvár-légzőkészüléket. A találmány a II. világháború után hallatlan népszerűségre tett szert, hiszen egyre többen vágtak neki a tengerek és óceánok mélyének.
Az amatőr búvárkodás manapság divatos szabadidőtöltéssé, sőt világszerte rohamosan fejlődő sportággá vált. Azt viszont nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ez a tevékenység tökéletes egészséget kíván. A szív- és érrendszeri betegségben szenvedők, a vérnyomásproblémákkal és egyéb betegséggel küszködők még véletlenül se vállalkozzanak merülésre. Természetesen fontos a megfelelő pszichikai állapot is, valamint a tökéletes odafigyelést garantáló józanság. Ami pedig az anyagi feltételeket illeti: egy komplett könnyűbúvár-felszerelés nem olcsó, ám a cserében kapott élmény pénzzel nem mérhető.
Hofmeister Zoltán
