Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Az EU-feddés és kiváltó motívumai példátlanok. A 2001-es ír költségvetési tervezet a közkiadások csekély mértékű, a GDP 31 százalékáról 30,8 százalékára való csökkentését irányozza elő, ugyanakkor a bruttó hazai termék 0,6 százalékával csökkentve az adókat. Ezek következtében az előrejelzések szerint az ír költségvetési többlet a GDP 4,7 százalékáról annak 4,3 százalékára mérséklődik.
Kevés európait aggaszt a tény, hogy példátlanul jól megy Írországnak, sőt az az igazság, hogy az Írországot megrovó pénzügyminiszterek kivétel nélkül örülnének neki, ha olyan gazdasági adatokkal büszkélkedhetnének, mint az ír pénzügyminiszter. Mégis, az európai bizottság és a pénzügyminiszterek szerint Írország költségvetés-alakítása erős inflációs nyomást gerjeszthet egy már amúgy is túlfűtött gazdaságban, s ezért maximális büntetést érdemel.
Írország rendreutasítása azonban veszélyes hiba mind érdemi, mind módszertani szempontból. Amikor egy ország gazdasága az írországinak a sebességével növekszik - vagyis az európai átlagot meghaladva -, némi infláció nemcsak elkerülhetetlen, hanem szükséges is. A „valós árfolyam" emelésével az infláció segíteni fog az ír gazdaság lelassításában, ha a termelékenység növekedése elegendő lesz a versenyképesség fenntartásához.
Természetesen lehetséges, hogy az erőteljes gazdaságnak köszönhető hatalmas költségvetési többlet által lehetővé vált adócsökkentés melletti ír döntést inkább választási, mint gazdasági szempontok motiválták. (Lenne szíves az az EU- pénzügyminiszter felemelni a kezét, akinek nincsen politikai menetrendje!) Még az is lehet, hogy az adócsökkentések inflációs hatása valamivel meg fogja haladni az ír kormány által becsült 0,3 százalékot. De míg hatalmas a bizonytalanság azt illetően, milyen lesz a hatása az ír költségvetésnek, makrogazdasági dimenziói elhanyagolhatóak: a GDP 0,4 százalékával csökkentik Írország költségvetési többletét. Mellesleg az EU brüsszeli bizottsága is kénytelen volt elismerni, hogy az ír infláció süllyed: az 1999-es 5,6 százalékról 2000 végére 4,6 százalékra mérséklődött. Vagyis Írországot nem létező bizonyítékok alapján állították bíróság elé és ítélték el.
Írország megrovása módszertani szempontból is komoly hiba volt, sőt talán ez a legsúlyosabb aspektusa ennek az ügynek. Pedro Solbes, az EU gazdasági és monetáris biztosa az utóbbi hetekben gyakran elismételte, hogy a brüsszeli bizottság javítani akarja az euróövezet tagjai között a költségvetés-politikai koordinációt. De hogyan kellene ennek megtörténnie, mikor és milyen célból?
A költségvetési politikák koordinálása valójában még káros is lehet. Például kiskaput nyithat a költségvetési lazaságnak, amely előtt az amszterdami szerződés bezárta az ajtót. A stabilitási egyezmény máris korlátozza az egyes tagok költségvetési politikájának egyes aspektusait.
Nyilvánvaló, hogy a brüsszeli bizottság azt hiszi, képes esetről esetre megítélni, mi a leghelyesebb politika minden ország számára, beleértve a stabilitási egyezmény feltételeinek teljesítését. A költségvetési politika összehangolásához azonban tisztában kell lenni a javasolt költségvetés hatásaival, márpedig ebben még a hivatásos közgazdászok között sincs egyetértés. Például: a költségvetési kiadások csökkentése pozitív vagy negatív hatást gyakorol-e a gazdaság aktivitására. A múlttal ellentétben most számos közgazdász azt vallja, hogy pozitív a hatása. Ha ez igaz, akkor a költségvetési politikák koordinálása éppen ellentétes lesz azzal, mint amire a brüsszeli bizottság számít.
Meglepő, hogy a bizottság azt hiszi magáról, képes két vagy három tizedes pontossággal kiszámítani egy ország ilyen vagy olyan költségvetési döntésének hatását az európai gazdaságra. A bizottság például különösen ellenezte azt az ír politikát, hogy inkább a közvetett adókat csökkentik, mint a társadalombiztosítási járulékot, mert feltételezések szerint ez utóbbi inkább inflációgerjesztő hatású. Ezt azonban gyakorlatilag nem támasztják alá a tapasztalatok: a bizottság által alkalmazott ökonometriai modell egyszerűen feltételezi, hogy ez így van, s ezzel a dolog részükről el van intézve.
A gazdaságpolitika koordinálása valójában csak a bizottság és annak gazdasági és monetáris biztosa hatalomnövelésének álcázását szolgálja. Ez a hatalom lehetővé teheti, hogy a nagy országok ráerőltessék akaratukat a kisebbekre. El tudják képzelni, hogy bárki meg merné róni Né metországot, amiért az a GDP 0,4 százalékával csökkenti költségvetési többletét? És van valami szürreális, sőt obszcén abban, hogy Olaszország - amelynek államadóssága bruttó hazai termékének 100 százaléka, költségvetési deficitje 1,5 százalékos és gazdasága alig növekszik - törvényt ül egy olyan ország fölött, amelynek 4 százalékos költségvetési többlete van, államadóssága a GDP 39 százaléka és gazdasága évente több mint 10 százalékkal növekszik.
Írországot a brüsszeli bizottság arra használta fel, hogy megmutogassa izmait és figyelmeztessen. De a valódi, bár kimondatlan figyelmeztetés: valamit tenni kell a bizottság és Solbes biztos ambícióinak korlátozására és vissza kell hozni őket a valóság talajára.
(A szerző a Harvard Egyetem
közgazdaságtani professzora)
Copyright: Project Syndicate
