Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
1882 fordulópont mind Julius Maggi magán-, mind a közétkeztetés és az élelmiszer-kereskedelem történetében. Az úgynevezett „Svájci Közhasznú Társaság" tudományos tanácskozásokat szervezett, ahol a hozzászólók arról vitatkoztak, hogy az ország kétkezi munkásainak elégtelen táplálkozásán milyen módon lehetne hatékonyan, gyorsan és olcsón segíteni. A család fenntartása érdekében tudniillik az asszonyok is dolgozni kényszerültek. Kevés idejük maradt a konyhai feladatok ellátására. A magas kalóriatartalmú, az erőt regeneráló és ráadásul ízletes ételek elkészítésére nem jutott sem idejük, sem energiájuk. A svájci munkáscsaládok így csak a munkaszüneti napokon – vasárnaponta – juthattak megfelelően elkészített és táperőben gazdag ételekhez. (Az idő tájt járvány is sújtotta Zürich környékét. Egy textilgyár – az oberlandi – dolgozói közül sokan váltak munkaképtelenné. Ez is és az általános elszegényedés is sürgette a kérdés mielőbbi megnyugtató megoldását.)
A konferenciák során a mindig ötletgazdag Julius Maggit is megkeresték, hátha ad valami okos tanácsot. Némi tűnődés után a következő elképzelése támadt: a hús drága, ahhoz azonban, hogy valaki megfelelő táperőt vegyen magához, nem feltétlenül szükséges húsételek fogyasztása. A hüvelyesek is táplálóak, és lényegesen kevesebbe kerülnek. Jó molnárként gondolkodott: lencséből, borsóból, babból nagyon finom lisztet őrölt. Ebből főzetett tápláló leveseket. Új malmot is épített Kemptalban, ahol leves-lisztpor előállítására: pörkölésre, tisztításra, szárításra és őrlésre állították be a gépsorokat.
1883-ban jelentkezett levesporkínálatával országszerte. A közhasznú társaság megkóstolta, elemeztette a portékát és elismeréssel nyilatkozott Maggi próbálkozásáról. Termékét erőt adónak, olcsónak, könnyen, gyorsan, ízlésesen készíthetőnek és jól emészthetőnek minősítették. A kezdeti időben Maggi készítményének még a reklámozását is vállalták.
Persze sokan megirigyelték nemcsak sikerét, de gazdagodását is. S mivel levesporai fejlesztéséhez komoly laboratóriumot szerelt fel, hozzá komoly szakembereket, felkészült kutatókat alkalmazott, sokan csak „kemptali bolondnak" vagy „lisztporos őrült kísérletezőnek" csúfolták.
Maggi és társai fontos feladatuknak tekintették az ízletes levespor tömeges termelését, eltarthatóságának, szállíthatóságának megoldását s a választék bővítését. A XX. század elejére a koncentrált és szárított élelmiszerek új formái jelentek meg a piacon: a szárított levespor mellett a hús is, a tej is porítva került a vásárlóközönség kosarába. S új formák is születtek. Julius Maggi például megalkotta leveskockáját. Tömeggyártásuk is megkezdődött. Jelentőségére hamar rájöttek az érdekeltek: a hadsereg, a diákság és a szegény néprétegek ellátásában kapott mind nagyobb szerepet. Az I. világháborúban például a Maggi kocka a katonák vésztartalékaiba is bekerült. (Vilmos császár is elismeréssel nyilatkozott mind a feltalálóról, mind készítményéről. Dicsérő sorai mellett gyémánt királyi ékszerrel becsülte meg Maggit.)
Maga a feltaláló, de családtagjai is szívesen fogyasztották a leveskoncentrátumokat, mint jeles sportbarátok, aktív úszók, tornászok, természetjárók. Julius Maggi egyébként is lelkesen támogatta a sportot, a sportolókat. Evezősklubot alapított, kerékpáros egyesületet szervezett, tornaklub elnökének választották. Megbecsült természetbarátként gyógynövényt is elneveztek róla. Az egészséges életmódot készítményeivel és pénzével egyformán támogatta.
Draveczky Balázs
