Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Az újkori történelemben példa nélküli jelenség, hogy egy államszervezetét, társadalmát, gazdaságát tekintve középkorias birodalomból másfél évtized alatt parlamentárisan kormányzott, demokratikus ország váljon. A modern Török Köztársaság megteremtése az Oszmán Birodalom romjain egyetlen ember műve volt. Róla, Musztafa Kemálról szól Kerekesházy József könyve, az Atatürk, amelyet a Terebess Kiadó publikált a Török Köztársaság Nagykövetségének támogatásával.
Kemál sorsa, akár népéé, bővelkedik fordulatokban. Volt szultánhű alattvaló, majd a hatalom ellen lázadó, volt forradalmár, győztes hadvezér és teljhatalmú diktátor. A kemáli diktatúra természete azonban alapjaiban különbözik az újkori diktatúrákétól: ő azért vette kézbe a kizárólagos hatalmat, hogy megteremtse a parlamentárisan kormányzott, demokratikus Törökországot.
Az anatóliai parasztfiú már a szultán hadseregének kadétiskolásaként is kitűnt társai közül jellemszilárdságával és éles eszével. Fiatal tisztként az ifjú reformerek egyik vezéregyénisége, 1909-ben a Konstantinápoly elleni felkelést vezető Mahmud Sefket vezérkari főnöke volt, majd 1912-től 1913-ig ugyanezt a posztot töltötte be a Dardanellák-hadseregnél. 1915-ben hadosztályparancsnok lesz, és elévülhetetlen érdemeket szerez a főváros ellen törő egyesített antanthajóhad feltartóztatásában és gallipoli partraszállásuk megakadályozásában. Később harcol a Kaukázusban és Szíriában. Anatóliában 1919 nyarán megszervezi a nemzeti ellenállást az antant támadásával szemben. 1922-ben döntő vereséget mér a Kis-Ázsiában előnyomuló görög hadseregre. A győzelemért kiérdemli a hálás nemzettől a Gházi (Győző) előnevet. Az angorai nemzetgyűlés 1922 márciusában elnökének választotta, 1923 októberében pedig ő lesz a megalakuló török köztársaság első elnöke.
Gházi Musztafa Kemál az új alkotmány adta kivételes hatalmát gyökeres állami és vallási reformok keresztülvitelére használta fel. Tizenkét békeesztendő alatt a szultánok iszlám jogra alapozott rendszeréből modern, egységes, erős középhatalmat szervezett, amely 15 millió lakost juttatott emberhez méltó sorshoz. Parasztokból, szolgákból polgárt csinált; az élvezet tárgyává alacsonyított nőkből egyenrangú asszonyokat, lányokat, szabad embereket; talpnyalókból közhivatalnokokat; az utánzáson alapuló szerájkultúrából nemzeti kultúrát varázsolt. Színrelépésekor a törökség 90 százaléka írástudatlan volt. Ő nemzeti programot indított az iskoláztatásra, az analfabétizmus felszámolására. Az egykori poros kisvárosból, Ankarából európai rangú közigazgatási és oktatási központot épített, ahol hivatalában - mivel ő sohasem utazott külföldre - a kor neves államférfiai, királyok, sahok, miniszterelnökök adták egymásnak a kilincset.
Számára a polgárosodás nem volt üres szólam, a lendületes gazdasági fellendülés eredményeire alapozva tehetős iparos- és kereskedőréteg kialakításán munkálkodott. Nem volt a külföldi tőke ellensége, de mint mindenben, ezen a téren is előfeltételnek tartotta az egyenlőséget és a köz javát. Jól példázzák törekvéseit a hazai ipar erősítésére tett intézkedései; a vasútépítésből kiszorította az idegen tőkét, és saját tőkével helyettesítette; visszavásárolta a külföldi kézbe került bányászati koncessziókat; az alacsony vámtarifák helyett új vámrendszer életbeléptetésével növelte a hazai termékek versenyképességét az olcsó külföldi árukkal szemben.
Célja valójában nem a „nyugatosodás", hanem a „civilizálódás" volt, mégpedig úgy, hogy nemzete mindeközben megtartsa sajátosságait, karakterét. Méltán övezi hírét, nevét máig hódolat, hiszen végső soron Atatürk („a Törökök Atyja") életművének köszönhető Törökország 1952 óta folyamatos NATO-tagsága és 1999 decembere óta fennálló Európai Uniós tagjelöltsége, azaz megkérdőjelezhetetlen jelenléte a korszerű világ politikai és gazdasági térképén.
Eszes Máté
