Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Van Budapest szívében egy kis palota a felújított Thália Színház mellett. Megkopottan is őrzi hajdani eleganciáját, átellenben a Moulin Rouge-zsal és az Operettszínházzal. Manapság a Magyar Fotóművészek Házaként szolgál, visszatérve egykori építtetőjének szellemi örökségéhez. A Nagymező utcai ház száz éve még Mai Manónak, a fényképésznek volt lakása és műterme, a kor semmi luxust nem sajnáló módján kivitelezve. Róth Miksa páratlanul értékes üvegablakai, berakásos kőburkolatok, faragott korlátok, míves ajtók és a maguk korában szokatlanul modern technikai megoldások jelzik, hogy a fotográfus milyen gonddal bábáskodott a ház építése körül. Aztán a XX. század harmincas éveiben tulajdonost cseréltek a falak, amelyek ezután meg is változtak, szinte a felismerhetetlenségig: Miss Arizona férje, az Amerikát járt show-szakember, Rozsnyai Sándor alakíttatta át mulatóvá a házat. Jelen formájában, amely egyben Mai Manó elképzeléseinek pontos megfelelője, akkortól élvezhető újra, amikor pár éve Szántó Tibor és Balinkay Kornél építészek régi tervrajzok és saját megérzéseik alapján nekiláttak a Magyar Autóklub kevéssé műértő használatában lestrapálódott épületet szétbontani, majd - mint egy puzzle-t - újra összerakni. Gyönyörű részletek kerültek napvilágra - az akkori időkben modernnek számító napfényműterem, ebben két elegáns falfreskó, amelyek a „nagyúri" fotók hátteréül szolgáltak, a csodás vas-, fa- és üvegdíszek stb., s váltak egységes műremekké, így a fotókiállítások megtekintésekor magának a háznak is elismeréssel adózhatunk.
Január 28-áig Budapesti életképek címmel a Magyar Nemzeti Múzeum fotóanyagából készült válogatás darabjai lógnak Mai Manó hajdani hálószobájának, fogadótermének falain, Jalsovszky Katalin főmuzeológus által szemelgetve. 1947, '48 és '49 mindennapjait örökítették meg az 1947. július 19-én indult lap, a Mai Nap fotóriporterei: Bass Tibor, Bolgár György, Groszmann György, D'Isoz Lajos, Gajdár Pál, Réth Károly és felkért híres külsősei: Bence Pál és Bojár Sándor fényképészek. Ezek a fényképek tulajdonképpen nem voltak túl megbecsültek akkoron, az igazi anyagot a harcos munkásmozgalmi indulatok, munkaverseny-túllihegések, felvonulások, nagygyűlések, elvtársi csókok csattantása képviselte. A kiállítás fekete-fehér képei most kerültek ki először a sötét fiókokból, hogy a háborúból ocsúdó budapestiek mindennapjait elénk tárhassák. Áradó tömeg a szétbombázott Duna-korzón tavasszal, cukrászdákban ücsörgő lányok, a kalauznő, a bliccelőket keményen - a felirat szerint mint a nép ellenségeit - megbüntető ellenőrök, koldusok és handlék a Teleki téren, szerelmesek és az agitáló Ruttkai Éva - mind, mind ott sorakoznak a korabeli kockákon. Izgalmas keresgélni az akkori bomba tépte házak, utcák között, melyikre ismerünk rá, emlékszünk-e még a dobogón forgalmat irányító rendőrökre. Feltehető a kérdés, miért rombolták le a pusztítás megkímélte Nemzeti Színházat később, pedig milyen szép volt, még ha olykor ökörcsorda ballagott is el előtte a Rákóczi úton. Felidézhetjük az akkori randevúk örök tanúját, a 6-os megállójában silbakoló órát az Emkénél, a Manci-hidat, amely deszkapallóival az Új-Lipótvárost kötötte össze Budával, akkor, amikor a büszke kőhidak vízbe rogyva a náci őrület brutalitását panaszolták. De az élet akkor is élt és élni akart - azok a zsánerképek ezt sugallják.
Szász Judit
