Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A színházi krónikák szerint Henrik Ibsen színművének, a Nórának ősbemutatója olyan társadalmi vihart kavart az 1870-es évek legvégén, hogy még az író is elbizonytalanodott a maga elgondolását illetően és új befejezést alkotott. Újat és az elandalodni vágyó néző számára megnyugtatót: no igen, változtatta meg eredeti véleményét Ibsen, nem kell félni a nőtől, nem megy mindenáron fejjel a falnak, nem rohan el puha, meleg otthonából a téli éjszakába egyes egyedül, csak azért, mert ráébredt, hogy imádott férje gerinctelen, legföljebb a külsőségek iránt van valamiféle különös érzéke. Nem, nem kapkod az asszony a „szabadságlevele" után, gondolkodik egy kicsit, aztán győz a belátás, a józan ész, no meg a gyermekszeretet, a gyermekek iránt érzett felelősség és marad... Marad a „babaházban", amelyből így azután aligha lesz valaha is felnőtt világ.
Persze ez a megoldás nem élt, nem élhetett soká, nemcsak Ibsen érezte egyre tisztábban, hogy az eredeti megoldásnak van hitele és igazsága, de még a női emancipáció ellen leginkább tiltakozók is belátták, ebben a drámában az értelmes életről, az emberi felelősségről van szó. Azóta tehát, amikor a színház időről időre előveszi a darabot, gyakran azért, hogy vezető színésznőjének kedvezzen, alkalmat adjon a címszerep eljátszására, az eredeti változatot mutatja be. S vele, általa a kényszerű társadalmi magatartás ellen lázadni képes asszony drámáját.
Ez a gondolati felfogása a Vígszínház előadásának is. A Marton László rendezte produkcióban a címszerep Eszenyi Enikőé. Mellette Hegedűs D. Géza mutatja a férj, Helmer alakját. A másik három fontos szerepben vendégművész jeleskedik: a szerencsétlen sorsú Lindénét Kiss Mari, a kisiklott életű Krogstad jogtanácsost Gálffi László és a titokban szerelmes Doktor Rankot Benedek Miklós fogalmazza nagyszerűen színpadra.
Eszenyi Nórája csacsogó, csivitelő, titokban édes mandulát rágcsáló baba, aki örökös izgés-mozgással, kapkodással, pillanatra sem szünetelő fecsegéssel és kedveskedéssel igyekszik szüntelen feszültségét leplezni. Mert - így játssza Eszenyi - már a megjelenés pillanatában sejtenünk kell valamiféle lappangó titkot, örökös, zavart készülődést. Így azután nem csoda a váratlan fordulat, a hirtelen előadott könyörtelen történet. Ebben az előadásban valóban nem az, csodának legföljebb az számít, hogy ez a butuska Nóra miként tudott életében egyszer felnőttként viselkedni, hogyan volt képes titkot tartani, miként áltatta magát azzal, hogy féltve őrzött történetére sohasem derül fény...
Eszenyi Nórája ugyanis valóban „baba", a babaságnak minden jó és rossz tulajdonságával, de semmiképpen sem az a felnőtt és felelős nő, akit csupán a férji akarat kényszerít a babaházba. S amikor eltáncolja a híres tarantellát, abban nem asszonyi szenvedély, a lélek vihara fogalmazódik meg. Inkább egy kis összetört baba sete-suta mozdulataiból formált próbálkozás. Valójában az utolsó jelenetben, a búcsú perceiben vannak a színésznőnek igazán tiszta, szép hangjai. Akkor egy pillanatra fölsejlik: Nóra babából mégiscsak nagylány lesz.
Róna Katalin
