Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A mai fiatal menedzserek másképp viselkednek, mint szüleik; a munkát próbálják a család életébe integrálni és nem fordítva. Számukra akkor teljes egy nap, ha feleségükkel együtt felkelnek, reggeliznek, golfoznak, búvárkodnak vagy lovagolnak, este pedig vacsorázni mennek. A hetvenes években felvilágosulatlan osztályellenség lett volna egy ilyesmit valló úriember, a karriert fetisizáló nyolcvanas években balek, a kilencvenes években pedig konzervatív. Most viszont annak a jelképe, hogy változóban vannak az értékek a társadalomban.
A „Die Woche" című német folyóirat felmérésében a résztvevők 72 százaléka azt remélte, hogy talál olyan partnert, akivel leélheti az életét. Arra a kérdésre, hogy mit tart az életben a legfontosabbnak, 33 százalékos aránnyal a partner került élre, ezt követte 29 százalékkal a gyerek, és mindössze a megkérdezettek 7 százaléka számára volt a munka a legfontosabb. Nemzetközi felmérések is 80–90 százalék közé teszik azok arányát, akik számára a család fontosabb, mint a munka és a szabadidő. A fiataloknál ez a tendencia még erősebb, szinte már romantikus túlzásokba esnek: az egyik német felmérés szerint a fiatalok 94 százaléka hisz a nagy szerelemben és 70 százalékuk egyetlen partnerrel kívánja leélni az életét.
A család és a kapcsolatok szerepének növekedése több területen is megmutatkozik. A németek például elutasítják azt az Amerikában megszokott gyakorlatot – amelynek egyébként ott is vannak ellenzői –, hogy a családfő egy jobb állás kedvéért korábbi lakóhelyétől akár több ezer kilométernyire költözik. Hasonló esetben jobban odafigyelnek dolgozó feleségükre és baráti kapcsolataikra, például a teniszpartnereikre.
Az új tendenciának a cégek is behódolnak. Megszokott, hogy a férjek és családapák esténként az órájukat lesik. Sőt, két 30 éves, azonos képzettségű jelölt közül ma a legtöbb cég azt választja, akinek felesége van. Arról több szociális felelősséget tételeznek fel – mondja az egyik német fejvadász cég munkatársa –, és arra számítanak, hogy nem változtat munkahelyet azonnal, ha kap egy jobb állásajánlatot. Ha pedig még 40 évesen is egyedülálló valaki, az már hiba: azt gondolják, hogy nem képes szocializálódni.
Az egyedüllétet ma már átmenetileg sem akceptálják, nemhogy életformaként. Éppen ezért számos intézmény van, amelynek célja e kínos állapot megszüntetése. Gondoljunk csak az újságok akcióira, a párkereső tévéműsorokra vagy telefonos ismerkedési lehetőségekre. Az internet is inkább partnerkereső mint információszerzési forrás; állítólag a világhálón kalandozók kétharmada meglátogatja a társkereső csatornákat. Rengetegen büszkék arra, hogy a virtuális világban ismerkedtek meg.
Két évtized után vége az önállóság kultuszának. Egy éjszakára bárki találhat magának partnert, az igazi művészet azonban: életre szóló kapcsolatot kialakítani és megtartani. Mindez tükröződik az úgynevezett „női irodalomban" is. Az olyan sikerkönyvek, mint az Angliában megjelent Csokoládé reggelire vagy a német A holdfény ára, a csak karrierjükre koncentráló, egyedülálló nőket szerencsétlennek ábrázolják, akik kétségbeesetten keresik a férfit, hogy boldogan élhessenek vele, amíg meg nem halnak. Érdekes, hogy Amerikában ebben sincs változás: a sikeres Sex in the City című tévésorozat üzenete még mindig az, hogy „nem baj, ha egyedül vagy".
Németországban újabban a televízió képernyőjéről is a családi boldogság sugárzik, és természetesen világszerte ezt közvetítik a média sztárjai is. Mel B és Victoria, a Spice Girls-lányok a viharos évek után derék családanyák és feleségek lettek, megnősült a körülrajongott Brad Pitt, és még az Elemi ösztön hajdani sztárja, Sharon Stone is polgári életet él: két és fél éve egy kaliforniai újságíró felesége és gyakran fotóztatja magát gyermekével. Legjobban azonban Madonna élete jelzi a változást. Az énekesnő, aki a kilencvenes években a szexuális igényeit szabadon kielégítő, önálló nő szimbólumává vált, most – mint az egyik amerikai riporternek elmondta – olyan polgári értékek eszményét követi mint a család és a házasság.
Mivel magyarázható ez a változás? Sokak szerint azzal, hogy a média és a gazdaság által globalizált világban a haza fogalma ugyanolyan virtuális lett, mint mondjuk az internet, az egyház is elveszítette vonzerejét, és egyéb ideológiák is csak néhány embernek nyújtanak támaszt. Abban a világban, ahol a társadalom a pénzt és a karriert tartja a legfontosabbnak, és amely iszonyatos méretű kommunikációval és többek között géntechnológiával, valamint mindenféle globális válsággal terhelt, és ahol az emberektől is csaknem határtalan rugalmasságot és tanulási készséget követelnek, a család marad az utolsó menedék. Ez ígér védelmet, meghittséget, biztonságot. A zavartalan párkapcsolat, a család gyerekekkel, kutyával, kanárival nem az a kispolgári, haladásellenes, komor fogság többé, aminek 1968 szocialistái kikiáltották.
Hozzá kell tennünk persze azt is, hogy a párkapcsolat konjunktúrájának van még egy fontos motívuma. A mai narcisztikus társadalomban éppen elismerésből van a legnagyobb hiány, pedig erre határtalanul ki van éhezve a posztmodern yuppie-nemzedék. De a munkahelyeken egyre nő a konkurencia, nehezen mérhető a teljesítmény, ráadásul az egyén szerepét egyre inkább a team veszi át; ezért az egyetlen terep, ahol megkaphatják a vágyott elismerést, az a család.
A boldog szerelem egyébként egészséges is – állítja az egyik amerikai szívspecialista A forradalmi terápia: gyógyítás szeretettel című könyvében. Mindezt a pennsylvaniai olasz amerikaiak körében végzett kutatás eredményeivel igazolja, amelyek szerint a családok szétesésével párhuzamosan emelkedett a halálozási arány. „Az ötvenes években a rossz táplálkozást tartottuk rizikófaktornak, a hatvanas években a dohányzást, a hetvenes években a mozgásszegény életmódot, a nyolcvanas években pedig a géneket" – mondja Dean Ornish. „A kilencvenes évek rizikófaktora a szeretethiány, és ugyanez érvényes az új évezredre is. Elképesztő, mennyire idealizálják az emberek újabban a párkapcsolatokat" – mondják a német pszichológusok. A házasság a meghittség szent helyének számít, és szinte már vallásos dimenziókat vesz fel. Kérdés, meg tud-e felelni ezeknek az elvárásoknak. A pszichológusok óvnak a túlzásoktól, mert „minél inkább idealizálnak valamit, annál nagyobb a csalódás veszélye". A modern kor nemcsak anyagi és erkölcsi, hanem érzelmi tekintetben is hatalmas igényeket támaszt.
Ezeknek nehéz eleget tenni, ezért nem meglepő, hogy évről évre nő a válások száma. Az ötvenes években a házaspárok valamivel több mint 10 százaléka vált el, a kilencvenes években viszont már a párok 36 százaléka. És az a tragikus, hogy a csonka családból származó gyerekek sem tanulnak szüleik hibájából; közöttük felnőtt korukban másfélszer annyi az elváltak aránya, mint teljes családban nevelkedett társaik esetében.
A válások számának növekedése a Der Spiegel szerint mégsem az intézmény csődjét bizonyítja. Éppen ellenkezőleg: annak a jele: már annyira idealizálják, hogy az emberek nem hajlandók kevesebbel beérni. A leggyakoribb válóok ugyanis a félrelépés: valaki kilép a kapcsolatból, mert jobbat keres. A számok is ezt bizonyítják. Az elvált férfiak 80 százalékának tíz hónappal a válás után már van partnere. A nőknek valamivel hosszabb időre van szükségük; három évvel a válás után csak 50 százalékuknak van új élettársa.
V. É.
