Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Sokan, sokszor elmondták már, hogy megfejthetetlen rejtélynek látszik Harold Pinter majd’ valamennyi színjátéka. Titkai már-már kifürkészhetetlenek, értelmezésük újra meg újra azokra vár, akik színpadra viszik a darabokat. Talán ez az oka, hogy nálunk még mostanában is viszonylag ritkán kerülnek színre Pinter alkotásai. S ha mégis, elsősorban a „legnépszerűbbnek” számító, 1960-as ősbemutatóján átütő sikert hozó játékát, A gondnokot válogatják műsorukba a teátrumok.
Az angliai „dühös fiatalokkal” gyakorlatilag egy időben, első műveivel az ötvenes évek végén jelentkezett drámaíró, akit az irodalomtörténet egyértelműen az abszurdok közé sorol, kétségtelenül különleges, különálló, egyedi helyet foglal el a huszadik századi színház históriájában. S hogy miben rejlik különállása, egyedisége? Valójában tisztán megfogalmazható. Míg a „dühösek” a korabeli angliai állapotokat mutatták, a klasszikus értelemben vett abszurdok pedig valahová az elvont, ismeretlen világ, a megfoghatatlan idő- és színterére vezettek, Pinter helyszínei reális, nagyon is megfogható, valóságos környezetben ábrázolnak különös, valószerűtlenül létező embereket és helyzeteket. Félelmetes világ ez, ahol az ember nem érezheti magát biztonságban, ahol a fenyegetettség bármikor föltámadhat, ahová ismeretlen figurák érkezhetnek, hogy megzavarják az amúgy is furcsa, bizonytalan nyugalmat, ahol minden megtörténhet.
A születésnap, Pinter első, egész estés darabja – amelyet most a Radnóti Színház tűzött műsorára Gothár Péter rendezésében – is efféle bizonytalan, szorongató környezetbe, efféle múlt nélküli emberek közé visz. Egy tengerparti panzióba, amelynek tulajdonosai, a „napozóágyak ellenőreként” tevékenykedő férfi, Petey, s elvirágzó asszonya, Meg, valamint az egyetlen vendég: Stanley, a világ elől idemenekült, neurotikus zenész egyáltalán nem vár új érkezőket. S amikor azok ketten – Goldberg és McCann – hívatlanul betoppannak, a zavart Stanley valószínűleg azonnal tudja, érte jöttek. Talán volt valami a múltjában, talán csak hiszi, hogy lennie kellett, talán eleve elrendeltetettségként, törvényszerűségként éli meg a környező világ ellenségességét, amely elől – egy ideig legalábbis – azt hitte, elmenekülhetett. Aztán elkezdődik a pokoli komédia, a születésnapi parti, a kínvallatás, a „megtáncoltatás”. S hogy miért? Ez a dráma, a pinteri gondolkodásmód megfejthetetlen, megfoghatatlan, bármiféleképpen értelmezhető rejtélye. Ez az, ami belső feszültségét megteremti. Mert az ember kiszolgáltatottságáról beszél, a fenyegetettségről, s a magányról, egy olyan világról, ahol az emberek elmennek egymás mellett, ahol nem veszik észre, nem hajlandók észrevenni, hogy valami történik a másikkal, s ha netán mégis, működésbe lép a közömbösség védekező reflexe. Jobb semmit sem látni...
A Radnóti Színház aprócska színpadán Tóth József, Miklósy György, Csomós Mari, Bálint András, Szervét Tibor, valamint Gubás Gabi játssza Pinter múlt nélküli, végzetes és végletes alakjait.
Róna Katalin
