Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Cégér szavunk a német zeigerből származik. A kifejezés nálunk a XV. századtól (1470) ismeretes és használatos: megjelölést, ismertetőt, egyezményesen elfogadott tárgyat, képet, valamire utaló dolgot jelent.
Sokan ilyesféle kifejezésekben ismerik a szakmában: „A vendéglőben cégéres gazdálkodás folyik”, vagy „Ez a pincér egy cégéres csirkefogó”. A szónak valóban egyik (nagyon is fontos) jelentésére utalnak a pejoratív mondások! S hogy bizonyos történeti eredetük van, azt az is bizonyítja, hogy hajdanán a bűnöst, aki megszólt, megrágalmazott valakit, aki lopott vagy más egyéb latorságot követett el, a nyakába akasztott cégérjellel, szégyentáblával bélyegezték meg. Ráírták tettét vagy rárajzolták vétkét: a lopott holmi képét. Máskor kiírták a táblára büntetését. Így lett valaki cégéres (kicégérezett) az írni-olvasni nem tudók számára és közismert és kerülendő személy.
Hajdan volt hírverésünkben (az akkori reklámozásban) fontos szerepet kapott a szóbeli, a szájról szájra történő ismeretközlés. Ugyanúgy nélkülözhetetlennek bizonyult a szemmel megtapasztalható adatszolgáltatás is! Érdekes például, hogy az édességkészítők - akik akkor már elkülönültek a patikáriusoktól és önálló iparosként dolgoztak - pepecsmíves remekléseiket, a korabeli tortákat és mandolettiket műhelyük ajtajában meghatározott időben - amikor elkészültek - délelőtt és délután, bemutatták az érdeklődőknek. Utána kezdődhetett a vásárlás! Ahogyan ma mondjuk: az utcán át. Mert az „ülve fogyasztás” csak jóval később, majd egy évszázad múltán, a reformkorban kezdett népszerűsödni.
(Gyors sikerének praktikus okai voltak: növelte a forgalom mellett az értékesíthető mennyiséget is!)
A vendéglátóhelyek, kereskedések fából, fémből, ritkábban kőből és egyéb anyagokból készített, a szakmára, a bolti kínálatra, a kiszolgálásra utaló vagy jellemző cégéreket alkalmaztak. Olyanokat, amelyek pontosságukkal egyszerűségükkel, színességükkel egyezményes jelként igazítottak el analfabétát és nagy műveltségűt, hazait és külföldit egyaránt. Különösen a kereskedések, az iparos és a szolgáltató szakmák használtak közismert, mindenki számára egyértelmű cégéreket. Voltak ajtó fölé vagy mellé akasztott, rúdra szerkesztett vagy lecsüngő, falra és ajtóra festett cégérek. (Például borbélytányér, szerszámok, felszerelési és öltözködési tárgyak, pipereáruk, kellékek, hazafias szimbólumok, heraldikai képek, ritkábban tréfás alakok stb.)
A legkorábbi időktől a cégéreket sokszor neves művészek, máskor jó szándékú, ismeretlen amatőrök készítették. Barabás Miklós, Boros József, Than Mór, Laccatari Demeter és mások jeles, művészettörténeti értékű alkotásai mellett egyszerűbb, de élet- és korhű darabokkal, sokszor nagyon primitív ábrázolásokkal is találkozunk. A céhes ipar keretei között, amikor a legényből mester lett, lehetőséget és engedélyt kapott, hogy üzletét cégérezhesse.
Bor- és sörméréseket szőlőfürttel, komlóval, hordóval, sörrel, habos korsóval jelöltek meg. A sárga (fehér) és piros színű szalagozás a kínált bor színét jelezte. A vendéglátásban a kocsmák felismerésére szalma- és, forgácskoszorút, borostyánt, fenyőágat, bögrét, korsót, kelyhet használtak.
Cukrászdák szívesen alkalmaztak szakmai munkaeszközöket, tortaformát, kuglófsütőt - ahogyan a pékek kiflit és perecet. A mitológiai alakok közül előszeretettel szerepeltették Flórát, Primaverát és Hébét. A vendéglősök cégére tányér, evőeszközök, ételképek vagy domborműveik, festett terített asztal, esetleg szakács képe lehetett. Érdekes cégért látott Apor Péter: „...néztünk Kolozsvárott a középső utczában, hogy mondták, hogy vendégfogadó, azon egy nagy szakács vala leírva késsel a tűzhely és írott asztal előtt”.
A kereskedelmi cégéreken legtöbbször azt a tárgyat, tárgyakat láthatta a szemlélő, amivel a boltban kereskedtek. Szívesen használták még jelképül Fortunát és áruval megrakott szekeret is.
Mikszáth Kálmán is beszámol érdekes cégérről a Szent Péter esernyője című regényében: a pesti Képíró utcában működött az Első áprilishoz cégérezett olcsó vendéglő. Az étlapjára kövér és sovány alakot rajzoltak. Kérdezte a kövértől a sovány, majd a soványtól a kövér: hol ebédel? A válasz mindkettőnél: Az Első áprilisban! Mégis, rosszul főztek ott és talán ez a párbeszéd is indokolta a vendéglő cégéres elnevezését: „Hja, a régi kocsmárosok őszinték voltak, még ha hazudtak is, olyan ártatlanul tették, hogy mindenki értse a csalafintaságot” - csúfolódott róla Mikszáth.
Végezetül néhány érdekes és tréfás cégér és üzletnév: Bolhakunyhó, Lomha bolha, Tengeri oroszlán, Híg gyógyforrás, Víg öntőlegény, Rongyos lámpás, Lyukas erszény. A Három majomhoz cégérezett vendéglő tulajdonosa csak két majom képét festette az ajtóra. Mellé egy tükröt akasztott: legyen harmadik a cégérre tekintő... A Négycsöcsű kocsma nevét a felváltva ott dolgozó dúskeblű csapláros asszonyságokról kapta. A sok ugratás és csúfolódás ellensúlyozására a kocsmáros cégérül végül békésen legelésző jámbor tehenet festetett meg.
