Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Hatalmas vászonra festett szürrealista, netán absztrakt vagy éppen neofiguratívnak nevezhető alkotás. A dzsessz igézete. New Orleans különös, valóság és képzelet szülte, szürke-fekete-barna víziója. Gyémánt László festészete. Legalábbis leegyszerűsítve, gyorsan fölvetve, nagy vonalakban, ahogy nevének hallatára elsőként megfogalmazódik.
De van Gyémánt festészetének másfajta, ha tán nem is annyira jellemző, mégis fontos, érvényes vonulata is. Gyémánt László portrékat fest. Arcokat, tekinteteket, vonásokat mutat. Pontos, tiszta vonalakkal, hol határozott, hol elmosódott színekkel, az ábrázolt személy meghatározottsága szerint, értő és érző művészettel. Művészeket örökít meg, megtalálva, elkapva arckifejezésüknek azt a pillanatát, amikor igazán ők maguk. Szomorúak vagy vidámak, érzelmesek vagy elgondolkodók, odaadók vagy éppen befelé fordulók, kitárulkozók, maguk elé figyelők.
Jó néhány esztendeje annak, hogy a Vigadó Galériában rendezett kiállításon bemutatkozott a portréfestő Gyémánt. Abban az időben - mint elmesélte - egy alkalommal filmre vették, amikor éppen arcképet festett. Miután megnézte a filmet, fölfigyelt valami, számára is megdöbbentő furcsaságra, ami bizonyára minden alkalommal megtörtént, csak éppen maga sem tudott róla: festés közben grimaszolva a modelljének arckifejezését utánozta.
Úgy gondolta, ez a mozzanat egy színész esetében szinte természetes. Hiszen a színész megformál, megszemélyesít valakit, akinek énjét magára ölti a színpadon. De a festőművész más. Ám épp ez festészetének lényege: a beleérző képesség. S az a grimasz valószínűleg ennek a „beleérzésnek”, a belső átalakulásnak a külsődleges, akarattalan megnyilvánulása lehetett.
Gyémánt László legújabb, a napokban nyílt portrétárlatán - a Madách Színház Tolnay Szalonjában - jutott eszembe ez a történet, amikor a színház nagy művésznőjének emlékét, színészetét, emberi alakját idéző kis teremben Gyémánt színész-arcképeit figyeltem. Az egykor voltakét: Tolnay Kláriét, Szabó Sándorét, Bilicsi Tivadarét, Kibédy Ervinét, s a maiakét: Udvaros Dorottyáét, Kováts Adélét, Csákányi Eszterét, Hernádi Juditét, Sáfár Anikóét, Darvas Ivánét, Garas Dezsőét, Gálffi Lászlóét, Székhelyi Józsefét. S azét a három művészét, akik bizonyára fontosak a festő életében, sorsának alakulásában: mesteréét, Hincz Gyuláét, valamint Abody Béláét és Faludy Györgyét. Fontosak. A szó ebben az esetben valószínűleg nem sokat koptatott kifejezés. Gyémánt festészetében, művészetében lényegesen több annál, mint a felszíni jelentése. Azt takarja, ahogy a művész meg tudja mutatni az arcokat, a tekinteteket, s mögötte az emberi lényeget.
Róna Katalin
