Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Ki tenne ma spiritusszal működő hajbodorító sütővasat a hölgyek toalettasztalára? Vagy bajuszsütő vasat az urak szépítkezésére? Nem szükségeltetik kesztyűtágító alkalmatosság sem. Keménykalap- vagy cilinderkefe is furcsa lenne a szállodai szobában! A dohányvágó deszka és kés is nélkülözhető alkalmatosságok ma már a dohányszitával és a fidibusszal együtt. Ez utóbbi a pipa vagy szivar („cigaró", ahogy még Vörösmarty is nevezte) meggyújtására sodort papírcsík volt. Tartóban helyezték a szoba asztalára. A csizmahúzó különösen esős időben volt nélkülözhetetlen. (Petőfi is említ ilyen alkalmatosságot útinaplójában, Mikszáth, Krúdy, Móricz és mások műveiben többször is előfordul. Különleges figyelmesség a sáros utak miatt nehezen megközelíthető alföldi vagy vidéki fogadókban, szállodákban.)
A régvolt kuriózumok között fontos volt az ágymelegítő. A legtöbb ónból vagy rézből készült. Később, a múlt század második felétől, különösen a szerényebb helyeken megjelentek a bádogból forrasztottak is. (A két világháború közötti figyelmesebb panziótulajdonosok gumiból készített melegvíz-tartó ágymelegítőkkel kedveskedtek fázós lábú vendégeiknek.) Van a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeum gyűjteményeiben olyan példány, amelyet italmelegítőként is használhattak. A hengeres, kemencében, tűzhelyen, kályhán hevíthető és belehelyezhető vasmag helyére pohár bort vagy sört tehetett langyosítás céljából a kényes torkú vendég. S hogy megbecsült, több generációt szolgáló volt, arról „megfenekelése0 tanúskodik. Kilyukadt és hogy tovább lehessen a vendéglátásban használni, kifoltozva forrasztották meg. Azaz, ahogy akkor mondták: megfenekelték.
„Sörbe mártott bajuszok, ropogós sóskiflik, vaskos tréfák és hahoták. Piros kockás abrosz, amelyen a gesztenyefa levelei között átsurranó napfény vibrál játszadozva” - így kezdte nagy sikerű, a „Gasztronómiáról és Gundelekről” című könyvének „étvágygerjesztő fejezetét” Gundel Imre. A családias hangulatú, zónaillatú kisvendéglőkben, sörözőkben a virslit az egykori „Kellner” (pincér) gondosan, csinos, négyszögletes vagy ovális, ritkábban porcelán, gyakrabban keménycserép virslitartóban kínálta. (Azért tartották ebben, hogy a szepesi vagy az úgynevezett krajcáros szaftos virsli a saját párájában melegen maradjon, ne veszítsen a zamatából.)
A sört mindenütt olyan hidegen kellett kínálni, hogy párás poharával kedvet csináljon a további fogyasztásra. Egyébként stucniban, pohárban vagy korsóban, nagykorsóban (1/2-2 literes, úgynevezett „Lizi”-ben) vagy különleges formákban, mint például csizma alakú ivókészségben kínálták. Tréfásan: így kerülhetett csizma az asztalra... Ügyes alkalmatosság volt olyan söralátétet használni, amelyen az elfogyasztott sör mennyiséget óramutató-szerűen jelezték.
Az elegáns vendéglátóhelyek, éttermek és szállodák odafigyeléssel, apró figyelmességgel igyekeztek minden igényt kielégíteni. A rosszfogúak tányérja mellé például hús-rosttalanítót (masticatort) tettek. Ezzel „előrágó”-szerszámként puhíthatták meg a hirtelensültet vagy pecsenyét.
A kukoricához kukoricafogót használtak. Két oldalról a csőbe szúrták, így kényelmesen megfogva lehetett belőle harapni. A pecsenyeléosztó egyik oldalán a színe, másikon a sűrűje csorgott a tányérba. Mindenki saját maga törhette meg a diót az asztalánál a formás diótörővel. Krúdy Gyuláé például kutya alakú volt.
A különleges tárgyak közé sorolható az asztali citromfacsaró, a mézadagoló, a spárgatálaló és -fogó. Érdekes a német szabadalmazású, de Amerikában tömegesen gyártott, asztalra szerelhető almahámozó „gép” is.
A kávézás szokása, élvezete - mint tudjuk - a törököktől érkezett hozzánk, az első kávéárusok vándorkereskedők voltak. Egykorú leírások és képek megőrizték: a fejükön, tálcán egyensúlyozva szállították készletüket. Kezükben cipelték a kicsi asztalkát, a későbbi kávéházi márványasztal ősét. A törökösen készített kávéhoz a vendég asztalára kis kávépörkölőt tettek vagy nagyobb masinán helyben pörkölték.
Mindenki saját gusztusa szerint fogyaszthatta a „szellem italát”. Voltak asztali kávéfőzők is. Ilyet használva nem szidhatták a kávéfőző kisasszonyt vagy a pincért, hogy híg a lötty... A kávéházakban jellegzetes hamutartókat is tartottak és úgynevezett kávéházi italokat kínáltak. Például a krampampulit, amelyet fűszerezett borból, cukorból, gyümölcsökből a vendég szeme előtt készítettek, és fogyasztás előtt meggyújtották.
Különleges, ördög formájú pohárban kínálták, mert mértéktelenül fogyasztva ördögöt csinált az emberből. Kedves kávéházi regula volt, hogy: „a kávé legyen forró, mint a pokol, fekete, mint az ördög, tiszta, mint egy angyal és édes, mint a szerelem!”
Draveczky Balázs
