Asztalnál nem halna meg

A század legnagyobb hegedűsére, Yehudi Menuhinra mondta volt állítólag budapesti koncertje alkalmából egy cigányzenész: "Nem rossz, de asztalnál meghalna". Akinek április 12-ére sikerült jegyet szereznie a Körcsarnokba, négy óra igazi dáridót élvezhetett végig, nem a szokásos televíziós műmájert.
Előzenekarként - ami nem mindig hálás feladat - a Wertetics Orkestar, egy Dunakanyar menti együttes lépett föl. A hangulat pár harmonikahang után kezdett izzani: előperdültek a táncos lábú, fáradhatatlan lánykák, és ropták a varázslatos balkáni zenére. Arabos nyújtások, szerbes cifrázások, fátyolos fuvolaszólók, vad gitárakkordok "hergelték be" - jó értelemben - a nagyérdeműt a mulatás magasabb, nem kierőszakolt minőségébe. Nem tapsgépre, vezényszóra, hanem a ritmustól elragadva csapódtak össze a tenyerek, dobogtak a lábak. A fiatal együttes nem először dolgozott a szerb trombitakirállyal, a - ma Amerikában alkotó - szerb rendező, Emil Kusturica filmjeinek zenéjét szolgáltató Boban Markoviccsal.
A zenészfamíliából származó Markovics, akiből elektromos szikraként pattog a muzsika öröme, a dalolás önfeledtsége, eddig már öt CD-t adott ki, amelyen 10 tagú rezesbandájával délszláv népzenét játszik. Imádják hazájában, s jókora fan-csapat kísérhette ide Budapestre is, a küzdőtér közepén egybeolvadt embermassza rajongott értük: megrendelték a nótát, értették is a szövegét, tomboltak örömükben, hogy hallhatják őket. Ezt nem volt nehéz elérniük a magyar hallgatókkal sem, csápolt-tapsolt a nézőtér. A hatást csak fokozta, hogy a "fehér cigánynak" - zenészkörökben óriási dicséret - nevezett szabadkai 25 éves virtuóz Lajkó Félix is beállt Bobanékhoz. A 16 éve együtt zenélő-daloló bandában unikum is volt a tejfölszőke, vékony, csupaideg fiú, aki a lehető legtermészetesebben olvadt bele a közös örömbe-munkába. Ő nem halna meg asztalnál, azaz vendéglőben, mulatás közben levizsgáztatva a dínomdánomokra szakosodott profik közt! Azt a vehemenciát, minden porcikájával zenébe-feledkezést, a ritmus, a futamok adta kötöttség szabadsággá, féktelenséggé varázslását még generációk nevelte rajkók sem csinálják nála zseniálisabban. Ledobva elegáns fekete hosszú kabátját, valami elementáris élményt adott a hegedűs: sajnos a mindig nagyon kifejező mimikáját nem, csak a hátát láthattuk. (Így is örültünk, hogy befértünk.) Lószőr vonóját a szó szoros értelmében ronggyá nyúzta, most értettem meg Vörösmarty sorait a vén cigányról: "Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot." A táncosok négy órán át pörögtek erre az életörömtől kicsattanó, fenségesen áradó muzsikára.
Boban Markovics - amíg Lajkó Félix kicsit pihent a színfalak mögött - énekelt is, a maga áradó, mindent magához ölelő módján. A publikum éjfél előtt is alig akarta elengedni őket, akik hullafáradtak lehettek, de négyszer-ötször boldogan újráztak. Ováció, tapsvihar - ezek klisék egy színház, hangversenytermi élmény leírására, de itt a vérvörösre tapsolt tenyerek valósága, a bevadultan dobogó lábak, füttyök, sikolyok igazsága volt.
Bobanék és Lajkó legközelebb külön-külön látogatnak Budapestre. A rezesbanda a Mediawave idején Győrben, majd április 29-én újra a fővárosban hallható, Lajkó Félix pedig május 5-én a Zeneakadémián lép föl. Azután megint összetalálkoznak, Monacóba, Európa legnagyobb kulturális centrumának megnyitó gálájára invitálta meg őket a hercegi család.
SZÁSZ JUDIT