Timbale és masticator

Az asztali patika kifejezés hallatán ma a legtöbb ember a kórteremben vagy az orvosi rendelőben használatos minigyógyszertárra gondol. Pedig régen ez a kellék étkezési célokat szolgált, és ott állt az éttermi asztalokon. A fémből, üvegből készült "kis patika" rekeszeiben sót, paprikát, borsot és különböző fűszereket tartottak, míg a "nagy patika" ecettel, olajjal, mustárral, különféle mártásokkal, meg folyékony ételízesítőkkel gazdagította az étkeket.
Nemcsak a mai korszerű vendéglátás hasznosíthatná, de a háziasszonyok fegyvertárába is bekerülhetne a leves-, illetve pecsenyeléosztó edény. Az edény alsó csőrén a sovány, zsírtalan, a felső csőrön pedig a koleszterinszintet veszélyeztető zsíros, fűszeres lét engedték a tányérba. Így aztán a vendég saját ízlésének és egészségi állapotának megfelelő ételt keverhetett magának.
Jobb helyeken masticatort is tartottak az idősebb, kevés- vagy gyengefogú vendégek számára. Ez a szerszám ollószerű, tompa száraival a fogak aprító munkáját helyettesítette a tányéron, amolyan "előrágó" szerkentyű volt. Hogy a korabeli fogorvosoknak milyen konkurenciát jelentett a masticator, arról nem szól a krónika, a felkínált segédeszközt minden bizonnyal sok vendég hálásan fogadta.
Nem hiányzott az asztalról a timbale, a kétszintes tál; az alsó részébe meleg vizet, vagy jeget raktak attól függően, hogy a felszolgált ételt hosszabb ideig melegen vagy hidegen kívánta tartani az akkor még kedves vendég.
Kis fémfogó könnyítette meg a főtt kukorica fogyasztását. A csemege két végébe beleszúrva, szalvéta vagy egyéb más segédeszköz nélkül szájhoz lehetett vele emelni a kukoricát. Asztalra került olyan kézi préselő, amivel a szeletelt citrom levét közvetlenül az ételbe tudták csöpögtetni. Rangos éttermekben nem mulasztották el kitenni az asztalra rögzíthető kézi almahámozót.
Spiritusszal működött az asztali tojásfőző. Érdekessége, hogy páratlan számú - öt-hét-kilenc - tojás fért bele. A flambírozás ceremóniájához hasonlóan a pincér vagy maga a vendég gyújtotta meg a lángot, és ott, az asztalon készült a lágy tojás.
A feledésbe merült tálaló- és evőeszközöknek se szeri, se száma. Létezett külön haltálaló és halevő készlet, csiga- osztriga-, citrom-, dinynye- és szendvicsvilla, cukorhintő- , tojás- és limonádékanál, sajt-, vaj- és kaviárkés, rák- és jégfogó, tojásmelegítő, fedős virslitartó és körözöttes tál.
Sörözőkben a korsók és a kriglik mellett úgynevezett sörcsizmába is mérték a folyékony kenyeret, így kerülhetett a csizma az asztalra. Aki nem ismerte, hogy kell az üvegből vagy égetett cserépből készült edényből inni, az arcára ömlött az árpalé java.
A kényes torkú vendégek egészségét volt hivatott védeni a sörmelegítő. A pincér kérés nélkül hozta a habzó itallal együtt. A forró vízzel megtöltött, körülbelül 15 centi hosszú és hüvelyknyi vastag fémhengert az oldalán lévő füllel ráakasztották a korsó peremére, így langyosították meg a kívánt hőfokra a jéghideg italt.
E sok furcsa, tovatűnt eszköz hallatán az embernek az az érzése: a vendéglátás hajdan technikailag jóval fejletlenebb volt, mint most, ám a vendégellátásra a mainál sokkal több gondot fordítottak.
GYERKÓ KATALIN