- Melyiket tartja élete legkönnyebb időszakának?
- Azt, amikor alkotó értelmiségi voltam. Egy barátom hívott az MTI-hez, miután megkaptam a diplomámat a közgazdaság-tudományi egyetemen. Vonzott az újságírói pálya szabadsága - általában délután négytől kilencig kellett intenzíven dolgozni - és az intellektuális közeg. Olyan médiához, nyelvhez értő kollégák mellett dolgozhattam, mint például Baracs Dénes. Fontos volt az is, hogy rendszeresen olvashattam külföldi újságokat, amelyekhez abban az időben máshol nem lehetett hozzájutni. Angolul és oroszul egyébként még az egyetemen megtanultam, de jól elboldogulok német nyelven is.
- Miért hagyott fel ezzel a fiatal ember számára ideális életformával?
- 1987-88-ra kiderült, hogy mivel sem KISZ-tag, sem párttag nem voltam, nem számíthatok semmiféle előmenetelre - ez egyben az anyagi lehetőségeimet is behatárolta. Mivel 1988-ban nősültem, az otthonteremtés anyagi kényszere miatt váltanom kellett. A Computerworld Informatika Kft., az első magyar-amerikai vegyesvállalat alkalmazottjaként kezdtem üzleti pályámat. A CWI több lapot adott ki, köztük a CW Számítástechnikát. 1990-ben a CWI megszerezte a Világgazdaság című gazdasági napilap kiadói jogát, majd a szerkesztőség önállósult és én lettem a kiadó vezetője.
- Milyen volt a másik oldalról látni a szakmát?
- Nagyon tanulságos. Ráadásul nemcsak arról volt szó, hogy a kiadói oldalra kerültem, hanem a szerkesztőség is épp privatizáció előtt állt, és felmerült a főszerkesztőváltás igénye is. Elkeserített, hogy alkotó értelmiségiek nem tudták egymástól elválasztani tulajdonosi, alkalmazotti és alkotói szempontjaikat. Úgy gondolom, a Világgazdaság előtt ott állt egy aligha visszatérő lehetőség: az újság döntő részben az újságírók illetve az alkalmazottak kezében maradhatott volna. Sajnos, a kicsinyesség, irigység és a belső torzsalkodások miatt nem tudtuk ezt a lehetőséget kihasználni.
- Ez a csalódás volt az oka, hogy a következő munkahelye már nem állt kapcsolatban az újságírással?
- Részben igen, de vonzott az új kihívás is. 1991-ben felkértek, hogy legyek a Magyar-amerikai Vállalkozási Alap befektetési igazgatója. Ez volt az egyik első kockázati tőketársaság Magyarországon. Mi vettük meg, majd adtuk el például a Recognita Rt.-t, az SZKI egyik számítástechnikai cégét az amerikai versenytársának, amely azóta komoly fejlesztéseket hajtott végre - ide helyezte fejlesztési kapacitásainak jelentős részét. A Pick tőzsdei bevezetése után mi voltunk a társaság egyik legjelentősebb tulajdonosa.
- Hat év után jó érzésekkel vált meg a Magyar-amerikai Alaptól?
- Igen, ezeket az éveket életem nagyon sikeres időszakának tartom. Ma is hálás vagyok a fehérvári születésű, amerikai állampolgárságú Charles Hübnernek, akit itt ismertem meg. A mentorom volt, és rendkívül sokat segített nekem. Úgy gondolom, ezt lojalitással és kitartással meg is háláltam.
- Mi volt a következő állomás?
- Ezután a jelentős részben az EBRD tulajdonában álló Magyar Tőkealaphoz kerültem. Ez is egy kockázati tőketársaság volt, ahol elsősorban nehéz helyzetben lévő vállalatok átstrukturálásával foglalkoztunk. 1998 tavaszán újabb felkérést kaptam; Londonba hívtak, hogy vegyek részt annak az alapnak a létrehozásában, amelyet a Banque Nationale de Paris akart működtetni Közép-Kelet-Európában.
- Ez az alap végül is nem jött létre, ugye?
- Nem. Beleszólt az életembe a politika: ebben az évben tört ki az orosz válság. Főként amerikai nyugdíjalapokat, intézményi befektetőket kellett meggyőzni arról, hogy a régió kiváló befektetési lehetőségeket kínál. A sokadik pénzgyűjtő körút - úgynevezett road-show - után világossá vált, hogy erőfeszítéseink ellenére kicsi a siker esélye. Nagyon meglepett, hogy az amerikai pénzügyi befektetők jelentős része nem tudott vagy akart különbséget tenni a térség országai között - és ez alig másfél éve történt. Tavaly márciusban kértek fel arra, hogy legyek a Budapest Alapkezelő Rt. vezetője. Ez már egy más dimenziójú feladat: magánbefektetőkkel kell foglalkoznom. Bizonyos szempontból könnyebb dolgom van, mint amikor intézményi befektetők voltak az ügyfeleim, de jóval nagyobb a felelősség is.
- Hogyan váltott munkahelyeket? Sokat tett azért, hogy új ajánlatokat kapjon?
- Szerencsésnek mondhatom magam: soha nem kellett álláspályázatokkal foglakoznom. Tény, hogy kiterjedt kapcsolatrendszerem van, de a felkérésekben inkább a véletlennek volt szerepe. Nincs szó tudatos karrierépítésről, egyszerűen megtaláltak a lehetőségek. Például igen sok embert ismerek a GE világában - úgymond "magas helyekről" is -, de a jelenlegi állásomat mégsem rajtuk keresztül kaptam meg. Érdekes momentum, hogy volt főnököm, Charles Hübner dolgozott a GE-nél - éppen Jack Welsh-sel együtt -, anekdotái élénken élnek fülemben. Megdöbbentő élmény, hogy egy vállalat képes kultúrája megőrzésére évtizedek távlatában is.
- Mi vonzotta, amikor elvállalt egy-egy új megbízást? A pénz?
- Az anyagi szempontok, bár nem mellékesek, de nem is meghatározóak. Jobban izgatnak a szakmai kihívások, a megoldandó feladat. Sok időt töltök a családommal, az emberi kapcsolatok, a kiegyensúlyozott, harmonikus életvitel, a bizalmi légkör sokkal fontosabb számomra, mint a karrier. A titulusoktól, az autók hosszától és a titkárnők számától egyébként sem szoktam hasra esni. A feleségem, aki olasz-német tolmács, intellektuális társ is, most otthon van a két hónapos babánkkal. A két nagyobb gyerekem tíz- és hétéves, igyekszem részt venni a programjaikban.
VÁMOS ÉVA
**** KERETBEN ****
Sajtómágnás a semmiből
Pulitzer nevét elsősorban a Pulitzer-díjnak köszönhetően ismerik. Életútja tipikus sikertörténet: a kamasz Pulitzer nincstelenül érkezett Amerikába, és amikor meghalt, ő volt New York legnagyobb napilapjának a tulajdonosa, vagyona pedig elérte a 30 millió dollárt.
Pulitzer Budapesten született, 1847-ben. Katona akart lenni, de gyenge fizikuma és rossz látása miatt elutasította az osztrák hadsereg, a francia idegenlégió és a brit hadsereg is. Végül egy amerikai toborzó leszerződtette az Unió hadseregébe és átment Amerikába, hogy harcoljon a polgárháborúban. Mindössze négy ütközetben vett részt, de a háború végére gyűjtött valamennyi pénzt, és elindult St. Louisba munkát keresni. Angolul nem tudott, egy német nyelvű lap szerződtette riporternek.
Óriási ambícióval és kitartással dolgozott, emellett jogot hallgatott az egyetemen és angolul tanult. Néhány év múlva népszerű politikai szónok lett belőle, 1869-ben pedig képviselőnek is megválasztották. 1875-ben bekerült az 1875-ös alkotmányozó nemzetgyűlésbe, felvették a washingtoni ügyvédi kamarába, de az utolsó pillanatban meggondolta magát: nem kezdett magánpraxisba, hanem visszatért a sajtóhoz. 1878-ban 2500 dollárért megvásárolta a csődközelben lévő St. Louis Dispatch című lapot, és összeolvasztotta a rivális Posttal, amely szintén a szakadék szélén tántorgott. Az új lap, a Post-Dispatch egy év alatt megkétszerezte példányszámát, három év múlva pedig évi 45 ezer dollár profitot termelt. Pulitzer keresztes hadjáratot indított a politikai korrupció ellen, amivel sok ellenséget szerzett magának St. Louis-ban. Amikor vezércikkírója párbajban lelőtt egy neves ügyvédet, akkora felzúdulás támadt, hogy el kellett hagynia a várost.
Eredetileg Európába akart utazni, de New Yorkban találkozott Jay Goulddal, a gazdag pénzemberrel, aki 346 ezer dollárért felajánlotta neki a World című napilapot. Pulitzer hamarosan az egyik legnagyobb napilappá fejlesztette az újságot. Tulajdonképpen ő hozta létre a modern zsurnalizmust: felismerte, hogy egy jó újságnak egyszerre kell szórakoztatónak és informatívnak lennie.
Munkatársaitól a lehető legtöbbet követelte. A szerkesztőség falait plakátokkal tapétáztatta ki, amelyeken az alapelvei szerepeltek: "Pontosság, választékosság, produktivitás." Amikor 1887-ben rossz egészségi állapota miatt le kellett mondania a World irányításáról, a lap a közönséges bulvárlapok színvonalára süllyedt. Amikor aztán visszatért a laphoz, ismét felvirágoztatta: halálakor a World példányszáma már elérte a 300 ezret, az esti kiadásé pedig a 400 ezret.
Életrajzírói szerint Pulitzer erőszakos és rámenős természetű volt: a politikai és gazdasági korrupciót támadó cikkeiért Roosevelt és J. P. Morgan nyomására többször bíróság elé idézték, de később ejtették az ellene felhozott vádakat.
Amikor 1911-ben, hatvannégy éves korában meghalt, 30 millió dolláros vagyonát jórészt a családjára hagyta. Komoly összeget hagyományozott jótékonysági célokra, és végrendelkezett egykori munkatársai javára is. Írók és újságírók számára 500 ezer dollár alaptőkével megalapította a Pulitzer-díjat, amely ma is az egyik legrangosabb amerikai irodalmi díjnak számít. Azok kapják, akiknek írásai legjobban megfelelnek Pulitzer elképzeléseinek és a leginkább képviselik azokat az eszméket, amelyeknek Pulitzer igyekezett szószólója lenni lapjaiban.
V. É.
x
A törvény
Szólón megismertette Anakharszisszal azokat a törvényeket, amelyekkel Athén népét kormányozni kívánta. A szkíta bölcs figyelmesen, de kissé bizalmatlan, kétkedő mosollyal az arcán hallgatta az athéni államférfit, aztán azt mondta: - A legtöbb törvény olyan, mint a pókháló: a kis legyek fennakadnak benne, de a nagyok szétszaggatják a hálót.
BÉKÉS ISTVÁN: A VILÁG ANEKDOTAKINCSE
GONDOLAT KIADÓ, BUDAPEST, 1975.