A média sűrűn foglalkozik a vadászattal. Az újsághírek nagy része objektív - ezek többnyire gazdasági vonatkozásúak. A tévében látható tudósítások ezzel szemben azt az érzetet keltik, hogy egyfajta ízlésdiktátum alakult ki: magára valamit adó értelmiségi - a katonaság, a halálbüntetés és egy sor más dolog mellett - a vadászatról csak elítélően beszélhet. Ennek okai sokrétűek: az öléssel szembeni humanista viszolygásra rárakódott a politikai előítélet rétege is. Abból a tényből ugyanis, hogy a pártállam vezetői - a régi nemesekhez hasonlóan - igencsak szerették e sportot, sokak számára adódott, hogy a vadászat afféle úri-elvtársi hóbort, amelyből a mindenkori közember ki van zárva. Ez ugyan nem igaz, de tény, hogy nálunk - a jó földrajzi adottságok ellenére - viszonylag kevesen űzik ezt a sportot: Magyarországon az állandó vadászok száma 50 ezer körüli, míg a hazánknál ötször népesebb Olaszországban egymillió fölött van. Egy ilyen, viszonylag szűk csoport pedig jobban ki van téve a vádaknak.
A lépten-nyomon hangoztatott ellenérzések a törvényekben is megjelentek. A rendszerváltás után megszigorították a vadászok egészségügyi alkalmasságára vonatkozó vizsgálatokat. A procedúra némely eleme fölösleges és megalázó: nehéz elképzelni például, hogy mi szükség van a vadászjelölt nemi szerveinek vizsgálatára. Végeredményben a szűrésen nehezebb átjutni, mint gépkocsi-vezetői igazolványt szerezni, ami pedig abszurd, ha az évi két-három súlyosabb vadászbalesetet összevetjük a közúti karambolok ezernyi halottjával. Erre persze felhozható, hogy közlekedés nélkül nem lehet élni, de szükség van-e egyáltalán a modern világban a vadászatra?
A neves amerikai állatvédő, Desmond Morris azt állítja Az állati jogok szerződésében, hogy a vadászatra a természet egyensúlya miatt szükség van. Ezzel - jó esetben - az ember jóváteszi a korábbi beavatkozásait, és helyreállítja a tevékenysége miatt túlszaporodott állatok eredeti állományát. Vadászni tehát muszáj - sugalmazza Morris -, csak az bűn, ha valaki szórakozásból teszi. (Mellesleg, némely vallás ugyanezt hirdeti a szexről.) Az amerikai szerző tovább megy: szerinte az ember elfojthatatlan vadászösztönt örökölt őseitől. Ez tör felszínre a játék, a sport szeretetében is; a labda kergetése az üldözés, illetve a célba találás örömét adja, amit a többség "valódi" zsákmányállatok elejtésével már nem szerezhet meg. A versenysport tehát szerinte az a mód, amellyel békésen és civilizáltan kiélhetjük a vadászösztöneinket. (Ez utóbbi állítás - gondoljunk csak a futballszurkolókkal kapcsolatos botrányokra - nem hangzik túl meggyőzően.)
A vadászat tehát szükséges és az ember ősi hajlamainak megfelelő sport, ugyanakkor nehezen egyeztethető össze a fejlett gondolkodást jellemző empátiával. Annál is kevésbé, mivel szánalomérzetünk szelektív és igazságtalan: nem egyformán reagál különféle lények szenvedésére. Desmond Morris például kifejti, hogy a horgászok csak azért tudják elkerülni a kegyetlenség vádját, mert néma állatokat kínoznak. A hal ugyanis - mint mondja - nem tudja visítással kifejezni a fájdalmát, ezért nem ébreszt "erős védelmező ösztönt". Talán ez az oka, hogy a vadászat iránt az empatikus emberek erős ellenérzéssel viseltetnek.
Vajon mennyit szenved a lelőtt állat? Nehéz megmondani, mindenesetre a vadászat jelenleg űzött formáiban tiltott a vad olyan célirányos kínzása, ami például a bikaviadalokon történik. A lövéssel mindig az állat azonnali megölésére törekszenek, más kérdés, hogy ez sikerül-e. Ha nem, akkor a sebzett vadat meg kell szabadítani szenvedéseitől. Nagyobb állatnak kegyelemlövést lehet adni, a nyúl pedig a nyakára mért ütéssel "végezhető ki". Szárnyasoknál viszont egy ujjnyi hosszúságú kihegyezett pálca, a tarkózótű szolgál erre a célra, amelyet a madár fejébe szúrnak. Ez sok embert elriaszt ettől a sporttól.
Sokak szerint azonban már a "sport" definíció is problémás, hiszen amíg a nyúlnak nincs puskája, bajosan lehet kiegyenlített küzdelemről beszélni. A vadászok védekezése szerint a vadon élő állatok visszalőni valóban nem tudnak, viszont éberek, gyorsak és az elemekkel szemben hihetetlenül ellenállóak, míg bennünk a civilizált élet elhalványította ezeket a tulajdonságokat. A vadak elejtése így - állítják - a helyzetfelismerés, ügyesség és kitartás valódi próbája.
A fentiekből következik a vadászati fair play egyik fontos íratlan törvénye: az állatnak valamennyi esélyt mindig kell hagyni a menekülésre. Ezt egyrészt egy sor etikai szabállyal érik el, másrészt azzal, hogy betiltják azokat a technikai eszközöket, amelyek túlságosan egyenlőtlenné tennék a "játszmát". Ilyenek az automata fegyverek, valamint a csapdák és a mérgek, de tiltottak még azok az elektronikus szerkezetek is, amelyek az állatot a hangjának utánzásával csalogatják a vadászhoz. Az önkorlátozással elérhető, hogy ez a sport a természet állományszabályozó és szelekciós mechanizmusait pótolja.
TÓTH GÁBOR
**** KERETBEN ****
Új jogszabályok az állatkínzók elleni fellépésre
Az 1996-os vadászati törvény szerint "tilos a vadat nem élvefogó csapdázási módszerrel (így különösen csapóvas, horog, hurok alkalmazásával), valamint veremmel, méreggel elfogni, elpusztítani". A törvény nem tárt kapukat dönget: az efféle holmik használata a múltban igencsak elterjedt volt, elsősorban a rókák ellen. A róka ugyanis köztudottan a veszettség gazdaállata, ami okot adott különösen kegyetlen üldözésére. Történt ez sztrichninnel kezelt húsdarabokkal, a lyukba dobott füstgyertyákkal, láb- és nyakfogó csapdákkal és még ki tudja, hányféle módon. Könnyű belátni, hogy ezek a módszerek sem az emberiesség, sem a szelektivitás követelményének nem feleltek meg (azaz másfajta állatok is tömegesen pusztultak tőlük), mellesleg az EU-ban is tiltottak. A törvény mégis hagy egy kibúvót, jelesül hogy "humán- vagy állat-egészségügyi indokok alapján" a vadászati és természetvédelmi hatóság együttes engedélyével kivételesen bevethetők ilyen eszközök. Nos, ha a veszett rókákra gondolva hagyták ezt a passzust a jogszabályban, akkor anakronisztikus, hiszen a rókaállomány ma már repülőgépről leszórt, vakcinával kezelt húsdarabokkal immunissá tehető.
A vadászati törvény mellett 1999 óta állatvédelmi törvény is létezik, amely jogi lehetőséget nyújt az állatkínzókkal szembeni fellépésre. Mégsem lehet hallani komoly büntetésekről. A baj az, hogy a törvény - szaknyelven szólva - helyi szintre telepíti a hatáskört. Magyarán ez azt jelenti, hogy ha valamely faluban egy állatkínzó ellen feljelentést tesznek, akkor szabálysértési eljárás indul, amelyben egy valóban független távoli bíróság helyett a közhangulattól befolyásolt helyi jegyző kénytelen dönteni. Így viszont aligha várhatók szigorú büntetések.